Kisbolygó

Édes Egyetlenem! Van rajtam egy kis felhő, úgy értem, átvitt értelemben. Mert azt sem tudom, hogy mit írhatnék még Neked. Keresztes Szent János verse a világ legszerelmesebb költeménye, egyszerűen képtelenség felülmúlni, soha ember nem lesz képes rá. Csak azért tettem fel vasárnap, mert nagyon bíztam abban, hogy eljössz. Ha nem bíztam volna, megőriztem volna egy másik alkalomra. Aztán nem jöttél el mégsem, és elképzelni sem tudom az okát. Ahogy már mondtam, sok mindent meg lehet érteni, és valóban volt sok bizonytalanság körülöttünk, de én most már egész komolyan mondom, hogy amit most csinálunk, az üres járat. Ezt az magányos életet a hét év alatt olyan tökéletesre fejlesztettem, hogy többet már tényleg nem lehet kihozni belőle. A blogjaim, az írásaim sok mindent kifejeztek, de nem ezt akarom csinálni az életem végéig, mindig mindenhonnan tovább kell lépni, különösen akkor, amikor már ennyire jól megy az a dolog, ahol éppen tart az meber. Nem tudom, hogy Te hogy vagy, Te hol vagy az életed útkeresésében, de valami azt súgja, hogy egy nagy fal előtt rágod a körmödet. Ami teljesen normális állapot, viszont egy idő után nyilván tarthatatlan. Nem akarok beleugatni a dolgaidba, viszont azt sem akarom, hogy belemerevedj végleg egy lehetetlen állapotba. Szelíden foglak motiválni a következő hetekben, mert nagyon szeretném, ha a következő találka már tényleg összejönne. Nem kell félni tőlem, szeretlek nagyon, de azon nem tudok segíteni, hogy nem lépsz. Lépjél, szedd össze a bátorságodat, szeressél, mert akkor történik valami, egyébként pedig csak az idő megy el, fújja a szél ki az ablakon. Puszilom a szép arcodat!