Ugye, Édes, a nyár vége felé majd találkozhatunk? Ugye, az addig hátralévő idő elég lesz a vacillálásra? Ha most még nagyon kell, nem bánom, vacillálj egy kicsit, de utána már soha többet ne, jó? Hiányzol, és nagyon jó lett volna találkozni, és új életet kezdeni vasárnap. Nem vagyunk még készen rá? Lehet, nem tudom, sőt azt sem tudom, hogy van-e egyáltalán olyan, hogy valaki kész bármire is. Úgy néz ki, hogy kaptunk még két hónapot, de ez most már tényleg a leges-legvége legyen. Ez alatt az idő alatt el kell jutnunk odáig, hogy tudatosan, felnőtten tudjunk dönteni. Mi magunk. Ne az események sodorjanak minket, ne a különböző mások által támasztott elvárásrendszerek és illúzió hegyek hassanak ránk, ne közvélekedéseknek akarjunk megfelelni. Helyette szegődjünk azoknak a tanulságoknak a nyomába, amelyek a mi saját élményvilágunkból szűrődtek le bennünk magunkban eddigi életünk során. És vállaljuk el nyugodtan a kezdeményezés kockázatát is, hisz előre mindent úgy sem lehet kiszámolni. Bizonyos fokú kockázatot vállalni kell, mert annál rosszabb és reménytelenebb nincs, mint amikor valaki mindig és mindenben biztosra akar menni. Az ilyen emberek talán megkímélik magukat bizonyos fájdalmaktól, viszont közben többször annyi örömtől és távlattól is elesnek. Otthon ülő, keserű lelkű, élményszegény lényekké válnak, és ennek általában az a vége, hogy nem lesz kedvük semmihez se. Nem kéne addig várni, amíg ez bekövetkezik. Kell egy önálló tudatos fejlődés, és kellenek azok a szavak, amelyeket az előálló helyzetek előbb-utóbb úgyis kimondatnak velünk. Aki meri rakosgatni élete apró puzzle darabkáit, próbálja azokat egymáshoz illesztgetni, annak előbb-utóbb kirajzolódik valami a képből is, és az apró képrészletek továbbsegítik őt az úton a teljes, a nagy kép összerakása felé. Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy történjék valami, mert aki ezt nem csinálja, annak soha semmi nem fog összeállni, és megmarad neki a puzzle darabokkal reménytelenül teleszórt munkaasztal kétségbeejtő káosza. Legyen ez a nyár egy nagy puzzle összerakás, ha még eddig nem kezdted el. Egyébként, ha nem tiltottad volna meg, hogy bármit is küldjek Neked, akkor valamelyik csomagküldőt már rég megkértem volna, hogy vigyen Neked egy valódi puzzle-t is, egy legalább ezer darabosat, mert annak az összerakása napi egy-két órás adagokban hetekig is eltart, és borzasztó nagy mulatság. Én egyszer megpróbáltam, majdnem kész, de az utolsó nyolcvan darab, az ég még mindig hiányzik belőle, ott vár rám a szekrény tetején a másik szekrény ajtaja, amelyen az eddigi kb 920 darab már kiadja a kép legnagyobb részét, de mostanában nem jutok hozzá, mert sok dolgom van, például állandóan írnom kell Neked. Ma is Rád szántam vagy másfél órát, de nem baj, mert nagy örömmel tettem, csak most már díjazd is, kérlek, please, bitte, s'il te plait, prego, molim (szerbül), pazsaliszta, csak a tehén feje tiszta. Fehér, fehér, fehér, mit iszik a tehén? Gyorsan tessék válaszolni! Hát persze, hogy... vizet, és nem tejet, mint ahogy azt a legtöbben hibásan rávágják erre a kérdésre, ha nem hagyják őket gondolkodni. A fekete csík kijelölés hatására olvashatóvá válik :-)))! Várlak, szeretlek nagyon, puszi az arcodra! Elképzelni sem tudom, hogy ne Veled éljem le életem hátralévő részét :-)! Amely szintén egy nagy puzzle-zés lehetne. Kezdhetnénk a hátralévő éggel, és aztán folytatathatnánk minden mással...
