Édes Egyetlenem! Ma van a kedvenc napom, illetve ha kéne kedvenc napot választani, akkor biztos, hogy ez a nap lenne a befutó. Nagyon-nagyon szeretem a hosszú, világos estéket, és nagyon-nagyon szeretem azokat a rövid, meleg éjszakákat is, amelyek az előbbieket követik. Bárcsak itt lennél, bárcsak együtt élhetnénk át azt a varázslatot, amely ilyenkor mindenhonnan árad. Lehetne menni tüzet ugrani, sőt parázson sétálni, az utóbbi rajta van a bakancslistámon, és csak azért nem került rá sor eddig, mert reménykedem, hogy talán Téged is el tudlak majd csábítani rá. Hét ilyen év után kézen fogva átsétálni a nyolcszáz fokos parázson, szerintem annál mélyebb, "megrázóbb" élmény kevés lehet az ember életében. Mindenkitől azt hallottam, hogy egyáltalán nem fáj, és még csak nem is parajelenség (ezért nem is kell parázni tőle :-), hiszen van rá értelmes fizikai magyarázat. A legtöbb ember képes rá, és a kevés kivétel sem szenved súlyos sérülést. (Persze azt is mondja mindenki, hogy a rákészülés azért fontos, és úgy nem lehet, hogy na, akkor le a cipőt, és gázoljunk!) Viszont ha most ebből azt szűröd le, hogy hozzám nem lehet visszajönni, mert nem vagyok normális, és még a talpadat is össze akarom égetni, akkor sietek megjegyezni, hogy ezt a feltételt nem támasztom a kapcsolatunkban, nem fogom erőltetni, hogy velem gyere, hiszen ez csak úgy jó, ha valaki érzi magában az indíttatást, egyébként pusztán pénz- és időkidobás. Ám ha Benned is felébreszthető ez a fajta kíváncsiság, érzékenység, és - kis bátorítást követően rá tudnád szánni magad, akkor biztos, hogy egy nagy félelem falat léphetnénk át együtt.
Szóval van egy újabb programlehetőség az ezer másik mellett, és lassan neki kéne látni a tervek megvalósításának, szerintem, meg egyébként is... Telik-múlik az idő, csorognak el az évek, Salvador Dalinak van egy érdekes képe, petyhüdt, lógó órákat ábrázol, biztos láttad már, mert elég híres. Van amikor feszesen telik az idő, és az inspiráló, de a málló, szétfolyó órák nem azt sugallják. Sajnos, sok időt elszúrtunk, de az abból adódó bánatunkban nem kéne még többet is. Itt van ez a gyönyörű élet, itt vannak ezek a gyönyörű esték, és még mindig, még mindig csak kerülgetjük egymást, pont úgy, ahogy a cicus a túlmikrózott tejbe papit. Gyere el, gyere el, Édes, ne várd meg az augusztust se, kezdjünk el élni, mint Anna és a barbi-k, kezdjünk el élni, mint Máté Péter, tárjuk ki a szívünket, ömöljön át rajta a fény, játsszunk sokat, puzzle-vel, lego-val, válasszuk szét azt, amit szét kell választani, illesszük össze azt, amit össze kell illeszteni, öleljük, vetkőztessük, fürdessük, ismerjük meg egymást, ismerjük meg, hogy milyen érintésre melyikünk teste hogyan válaszol, és ismerjük meg, hogy közben mit érez a lelkünk, mossunk, főzzünk, mosogassunk, takarítsunk, rámoljunk együtt bátran, feküdjünk le együtt, keljünk fel együtt (vagy felkelek én hamarabb és ágyba viszem Neked a reggeli cappucinót, amelyről tudjuk, hogy egy életre szól), menjünk el mindenhová, és aztán mindenhonnan térjünk haza, ne rettenjünk meg kis problémáktól, a többiről meg lássuk be, hogy csak a nagyítónk tehet arról, hogy nagynak tűnnek, nevessünk magunkon, nevessük egymáson, vagy sírjunk, mert azt is kell sokszor, de aztán találjunk és adjunk egymásnak is vigasztalást hamar, mert semmi sem tart örökké, még a fájdalom se, sőt, néha egész megdöbbentő, hogy milyen gyorsan elmúlik. Például, ha visszajönnél, egy csomó fájdalom elmúlna Benned és bennem is egy szempillantásnyi idő alatt. Szeretlek nagyon, várlak nagyon, gyere, gyere máris!
