Édes Egyetlenem! Nem tudom, mért nem jöttél el szombaton, de van egy olyan halvány érzésem, hogy talán nem is voltál Nyíregyházán, illetve éppen szombat este értél haza. Persze, ez csak tipp, könnyen lehet, hogy tévedek, ám - ad abszurdum - még az is előfordulhat, hogy igazam van. Ha egy hosszabb utazásban voltál, akkor van némi mentséged, bár nem nagyon tudok elképzelni olyan helyet Európában, ahonnan nem lehet egy nappal hamarabb hazajönni. Na, jó, ez így egy picit túlzás, illetve lehetnek olyan körülmények, amelyek megnehezítettek, sőt értelmetlenné tettek volna egy rögtönzésszerű egyéni akciót csak azért, hogy Gyurival találkozz, viszont akkor most Rajtad a sor, hogy kitalálj valamit, de nagyon gyorsan, mert különben megint el fognak fogyni a napok. Vannak bizonyos fejlemények, amelyekről lehet, hogy már holnap fogok írni, de ha nem holnap, akkor holnapután mindenképpen. Számomra egyre világosabb, hogy különélésünk "könnyű" és "gondtalan" ideje lassan a múlté, és most már kikerülhetetlenné válik, hogy valami mást is csináljunk, mint az elektronikus kapcsolattartás e nagyon sajátos, és valószínűleg példa nélkül álló formájának gyakorlását. Te hús-vér nő vagy, én hús-vér férfi, és a hús-vér embereknek elég kevés kifejlet az, hogy én írok valami kedveset minden nap, Te pedig elmerengsz felette, mert mást, foghatóbbat nem tudok kikövetkeztetni a jelekből, illetve a hozzám elérő jelek igen szűk halmazának láttán. Lehet, hogy ennek egy darabig volt valami teteje, de azok az évek már elmúltak, mert amíg nem lépünk tovább innen, addig egy centit sem tudunk fejlődni, se Te, se én. Szóval hajrá! Bátorítalak ismét, úgy látom, még mindig szükséged van rá. Ha lenne rá lehetőségem (például ha megengednéd), hat karton kistigrises gyümölcslevet borítanék be az előszobádba. De nincs, nem engeded meg, nem engedsz meg semmit, teljesen meg vagyok lőve, marad ez a hülye blogolás, mint az egyetlen Hozzád vezető és még mindig nyitva lévő ajtó. Jól nézünk ki, a fél világ rajtunk röhögne, ha egyáltalán érdekelné őt, hogy mit kínlódunk mi össze. Egyébként megnyugtatlak, hogy nem érdekli. Vannak ennél érdekesebb és főleg eladhatóbb történetek is. A világot nem érdekli, hogy mi van Veled, még az sem nagyon, hogy létezel-e egyáltalán, ezek a dolgok leginkább engem érdekelnének, tőlem viszont makacsul elzársz mindent, és ha kinézek magamból, és a tekintetemmel Téged keresnélek, csak kérdőjel erdőket látok. Elég szörnyű! Én tudom, hogy az ego a létező legkeményebb anyag, és vannak emberek, nem is kevesen, akik saját fizikai valóságukat is képesek feláldozni azért, hogy az egojuk ne sérüljön, de Te ne így érj véget, kérlek! Ne, Édes, please, nem azért születtél, hogy egy komplexus végleg kizárjon a valódi történések folyamából. Azért születtél, hogy élj, hogy minden szükséges lejátszódjék az életedben, és az eseményekből tanulva kibontakozz, kinyílj, ékesedj és ékesíts mindent magad körül! Legyél szép, nagyon szép kívül-belül, hisz a szépség kint nem más, mint a belső szépség visszatükröződése. Legyél szép, kedves, figyelmes, megértő, szerető asszony, olyan, akit nem az önféltés bilincsei törnek véresre, olyan, aki az önféltés reflexeit tudja magában annyira leértékelni, hogy azok már nem kötik le teljesen a látását, képes mást is észrevenni maga körül, és képes szeretettel, az ápolás, a gyógyítás szándékával fordulni ahhoz a máshoz. Ez voltál Te, ez vagy Te, és nem hiszem, hogy van más utad, mint ilyenné válni. Puszi az arcocskádra! Szeretlek nagyon és nagyon bízom Benned! Még egy pici elhatározást, szándékot gyűjts össze, lehet, hogy a java már megvan :-):-(:-)!
Ui: Nem szívesen írok ilyen blogbejegyzéseket, mert ezek belőlem is kiszakítanak egy csomó fájdalmas dolgot, legszívesebben csak hívogatnálak, mint a madár a párját az erdőben, de néha mégis megnyomom a tollamat. Remélem, hogy ez már tényleg az utolsó határozott hangú levél, sőt azt is, hogy záros határidőn belül az egész kisbolygózás véget ér.. Gyere, Édes, nagyon várlak! (A képek olyan jók voltak, azokban nem volt semmi fájdalmas...)
Ui: Ma pakolgatás közben véletlenül megtaláltam a legutóbbi karácsonyi ajándékodat. Ha majd találkozunk, és netalántán elfelejteném, kérlek emlékeztess, hogy odaadjam!
