Édes Egyetlenem! Teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy én vagyok a legnehezebb rejtvény az életedben. Azt is tudom, hogy ebben a minőségemben nem kicsivel, legalább egy utcahosszal előzöm meg az összes többi kérdőjelet, amely valaha is felmerült Benned vagy Körülötted. Mentségemre legyen mondva, hogy nem ezt akartam, nem így akartam, ez lett, nekem is ugyanolyan nehéz, mint Neked, egyrészt azért, mert rejtvénynek lenni nagyon megterhelő, másrészt azért, mert Te is pontosan ugyanannyira nehéz rejtvény vagy az én számomra, mint amennyire én Neked. (A másik mentség pedig az, hogy nem hagytalak egyedül a megoldásban, elég sok segítséget kaptál tőlem, és mellé nagyon sok időt.)
A rejtvények nem véletlenül jönnek az ember életébe. Nyilván azért, mert semmi más nem lenne képes szembesíteni minket magunkkal, az éretlenségeinkkel, semmi más nem lenne képes szétzilálni az ostoba és főleg GYÁVA gondolatvilágunkat, és semmi más nem lenne képes véghezvinni bennünk azokat a létfontosságú átalakulásokat, amelyek nélkül az életünket legfeljebb biológiai értelemben lehetne életnek nevezni. Nem tudom, hogy el kell-e költöznöm egy másik albérletbe vagy mehetek-e innen Hozzád, ha kell, keresek egy másik lakást, de az ellenkezőjében azért még mindig jobban reménykedem. Ma este jön a néni, viszont ezzel kezdetét is veszi a hírzárlat, egy kumma mukkot sem fogok írni Neked a felmondás részleteiről. Mert ez is a játék része, az én gondom legyen az én gondom, amíg nem vagy hajlandó részt vállalni benne. Majd ha segíteni akarsz, akkor én is el fogom mondani, hogy miben kéne.
Egyébként kéne sok mindenben, és gondolom, hogy Neked sem ártana az én segítségem pár dologban. Mert az emberek nem arra vannak kitalálva, hogy mindenki a maga kis levesét kavargassa, sokkal inkább arra, hogy én kavarom a Tiédet, Te pedig az enyémet, és közben beszélgetünk, és kezdjük megérteni egymást. De ez úgy nem megy, hogy Te egy kilométerre laksz tőlem, és akkor látlak, ha véletlenül Beléd botlom a téren. Egyébként már gondoltam arra is, hogy ha nem lépsz időben, akkor a Sólyom utcán keresek új albérletet. Csak azért, hogy fokozzam az izgalmakat. Mert úgy látom, hogy ez a helyzet Neked még mindig nem elég izgalmas, hiszen még mindig nem tud Téged átvinni a falon, pedig - mint ahogy már fentebb utaltam rá - pont azért lett, hogy megtegye. Már arra is gondoltam, hogy az udvarodban keresnék egy lakást. Este kitekintenék az ablakon, nézném, hogy ég-e a villany Nálad vagy sem, a konyhádban ég-e vagy a nappalidban, és tűnődnék azon, hogy éppen mit csinálsz. Írogatnék Neked blogbejegyzéseket, Te pedig tőlem 10 méterre elolvasnád azokat. Aztán írnék egy forgatókönyvet is, és odaadnám a húgom barátjának, hogy csináljon egy jó kis filmet belőle. Mert ez a történet eddig egy kívülállónak a nullával egyenlő, de ha elmegyünk az enyhén misztikus pszichológiai mutatványok felé, akkor már lehet, hogy akadna rá vevő, az ugyanis nagyon vonzza a népet.
Szóval vannak még ötleteim, amellyel segíteni tudnék a rejtvény megoldásában, de - valljuk be - szívesebben segítenék másban, illetve már ez a szó is borzalmas, mert annyi lenézés van benne, mint amennyi széna fér egy szekérre. Nem segíteni kell egymásnak, hanem teljes életet élni, örülni egymásnak, örülni egymás levesének (véletlenül se beleköpni :-) és tudni, hogy nincs privát boldogság többé, illetve nem is volt soha, hisz ha ő boldog, akkor én is az leszek, és ha én boldog vagyok, akkor azzal őt is boldoggá teszem. Ennyire egyszerű, that much simple, tellement facile, ócseny prosztoj! Még kikereshetném 500 másik nyelven az internetről, hiszen a hülyeségnek manapság már nincsenek határai... Megeszem a kalács végét, mert tegnap megint nem jöttél el, pedig félretettem Neked egy kis szeletet mégis. Megpuszilom egyelőre az arcodat, de ha nem jössz, akkor előbb-utóbb mindent meg fogok puszilni Rajtad! Irgum-burgum!
Ui: Ne félj, nem költözöm a Sólyom utcára, csak hülyéskedtem!
