Nekem az akarás az mindig görcsöt jelent...

@mandulazöld: Kedves Mandulazöld! Köszönöm a kommentedet, viszont lenne egy kérésem. Barátkozz meg azzal, hogy akarsz valamit! Egyébként már most a barátja vagy, hiszen másként nem is tudnál élni. Mi, emberek, rengeteg mindent akarunk. Például a többségünk boldog akar lenni. Aztán páran arra is rájönnek, hogy nem lehetnek boldogok, amíg körülöttük mások nem boldogok legalább ugyanannyira, és akkor már a környezetükben élők boldogságát is akarják. Sok vágyunk van, és nem is ezzel van a baj, hanem a vágyaink kiegyensúlyozásával, mert tényleg nehéz elérni azt, hogy minden vágyunk a neki megfelelő súllyal jelenjen meg az életünkben. Hogy az a vágyunk legyen a legfontosabb, amely a létünk legmélyéről tör fel, majd bentről haladjunk kifelé, és felszínesebb vágyaink végül ne kapjanak nagyobb hangsúlyt, mint amennyi valóban megilleti őket. Ha szereted a nagyon nehéz filmeket, akkor nézd meg a Sztalkert (Tarkovszkij), az erről szól, illetve azokról a nehézségekről, amelyekkel az embernek a saját legmélyebb vágyai felé vezető úton meg kell küzdenie. Mert a rendnek a megtalálása és fenntartása folyamatos éberséget, figyelmet, áldozatot, átalakulást, személyiségfejlődést, erőfeszítést követel. Görcsöset vagy nem, az más kérdés. A görcsös erőlködés nem a legjobb, de sokszor azért sokkal jobb, mint a semmilyen. Olajozottan működő, elkényelmesedett jóléti társadalmunkban az erőfeszítés, mint olyan - sajnos - teljesen elvesztette a becsületét. Gyökeret vert az a rettenetes tévedés, hogy mindennek magától kell előállnia, szinte a csapból kell kifolynia. A víznek, a sörnek, az ebédnek, a vacsorának, az információnak, a zenének, a tévé sorozatoknak, az érzéseknek, a jó közérzetnek sőt talán még az embernek magának is, és teljesen összezavarodunk, amikor valami fennakadás történik ebben a folyamatban. Pedig nincs annál szomorúbb, mint amikor valaki a csapból akarja folyatni az életét, vagy mondjuk az emberi kapcsolatait. Nem megy, nem működik, mert a figyelem, az erőfeszítés, az összetartás hiányában szó szerint szétfolyik minden, például az értékes idő is, amit sokkal többre kaptunk. Nagyon sok küzdelemre van szükség ahhoz, hogy kiderüljön a vágyaink fontossági sorrendje, utána meg ahhoz, hogy aszerint a rend szerint éljünk. És ez így jó, így helyénvaló. Ahogy mondtam az elején is, barátkozz meg vele :-)!

Meg tudom érteni azt ahogyan gondolkozol, de nem tudok azonosulni vele és hidd el, hogy nem akaratból élek. Sosem éltem így. Viszont szabadján hagyva a dolgokat és dönteni, majd tenni... igen.
A boldogság... ha mondjuk reggel felébredek és úgy érzem minden jó... vagy akár most így érzem ez vajon az? Miért akarnám ha itt van bennem már most is? Ha pedig nincsen, akkor azt fogadom el, ami helyette van.
Ha hiszek magamban és az erőmben, akkor azzal, hogy boldog vagyok, mások is azok tudnak lenni a környezetemben. Az ő döntésük, hogy ők azok szeretnének-e lenni vagy nem... de attól én még az lehetek ha ők nem azok. Én döntök, hogy én legyek hatással a külvilágra vagy a külvilág hasson rám.
Nincsenek vágyaim... mert az a jó ami éppen van.
A személyiségfejlődés... sok-sok személyiségből állunk (a mindennapi maszkjaink amiből rengeteg van), ezek összeterelése majd egyéniséggé válása lehet a személyiségfejlődés-gondolom.
Küzdelem... ezt sem ismerem, viszont a "megadom magam"-at vagy a "hátat fordítok"-ot igen.
A filmet köszi, nem lehet nagyon nehéz, mint látod én sem vagyok "könnyű". :)

Javítok... de, vágyam van. :) de küzdelem nélkül

@mandulazöld: Kedves Mandulazöld! Szerintem három lehetőség, illetve azok tetszőleges kombinációja közül kell választanod egyet :-)! 1. már nagyon sokat haladtál előre az úton 2. egy kicsit becsapod magad 3. mi ketten tulajdonképpen ugyanarról beszélünk.

A világgal és a saját létünkkel való tökéletes harmónia végállapot, amely felé tartunk. A buddhista tudja, hogy mindennel egyensúlyba kell kerülnie, de (ha őszinte magához, akkor) azt is ki meri mondani, hogy még nem tart ott, és nagyon komoly figyelmet követelő gyakorlatokat is végez, hogy céljához közelebb érjen. Az más kérdés, hogy azokat a gyakorlatokat hogyan és minek éli meg. Lehet, hogy az elején inkább küzdelemnek, de később talán természetessebbé válik számára, és akkor már kevésbé fog dominálni a fáradtságos oldal, illetve jobban át fog sütni rajta, hogy a gyakorlatai nem különleges teljesítmények, inkább saját fejlődésének és kibontakozásának magától értetődő, kézbe simúló eszközei, mint ahogy a földműves is használ ekét vagy kaszát munkája közben. Ez a folyamat, ha létezik, fokozatosan elveheti a küzdelem szó izzadtság szagát, amely bizonyára Téged is zavar. (Megjegyzem, teljes joggal, ha a küzdelmet valaki a küzdelemmel elért eredményein felbuzdulva saját egoja megerősítésére fordítja.)

Egyébként nem arról van szó, hogy akarok valamit, ami nincs bennem, és valahogy létre akarom hozni, mert annak tényleg nem lenne értelme. Amit akarok az bennem van, az életem összes lehetőségének magját magamban hordom születésem óta, viszont tudom, hogy az a mag nem fog szárba szökkenni figyelmes gondozás, belső, legszemélyesebb, tiszta (ha nincsenek rossz asszociációid ezzel a szóval kapcsolatban, akkor azt is mondhatom, hogy isteni eredetű) énem szeretetteljes ápolása, nevelése nélkül. Nem azt akarom, hogy legyen valami, ami nincs, hanem azt akarom, hogy teljesedjen ki az, ami van, de ma még csak kezdemény, mert vár rám, hogy vegyem észre, segítsek neki. A figyelemnek egyébként gyakran nem is közvetlenül erre a belső személyre kell irányulnia, hisz az úgyis megszületik majd, ha lesz tere, sokszor csak arra kell figyelnünk, hogy leomoljanak bennünk a falak, amelyek gátolják őt, illetve ha egyszer már leomoltak, lehetőleg ne épüljenek újra fel.

Mindazon által van itt még egy másik szempont is, amelyet nem felejthetünk el. Te nő vagy, én viszont férfi, és emiatt például a Te személyiséged arányrendszere egészen más, mint az enyém. Van az a híres mondás, hogy a férfi léte a küzdés, míg a nő léte az odaadás. Erre Te azt írod, hogy a "megadom magamat" mondást jól ismered, én pedig azt mondom, hogy Neked, mint nőnek, pont ez a leges-legfontosabb. És a személyiségfejlődésről is nagyon egyformán gondolkodunk, sőt még a szóhasználatunkban is csak minimális különbség mutatkozik. A vágyak rendezése, vagy az személyiségrészek összehangolása, ez bizony ugyanaz, vagy legalábbis ugyanannak az egynek a két nagyon hasonló vetülete. Összességében tehát sok minden tetszik a szavaidban, és kevés dolgot vitatnék komolyan. A kicsit különböző hangsúlyok pedig csak azt a természtes feszültséget hozzák létre, amelyre mindenkinek szüksége is van ahhoz, hogy ne veszítse el inspirációját, illetve legyen mindig valami, ami árnyalatai, arányai folyamatos újragondolására készteti. Hiszen az ilyen írogatásoknak az a szerepük, és nem egy önkényesen kiragadott személyfüggő igazságrész piedesztára állítása. Köszönöm, hogy megosztottad velem gondolataidat. Légy jó és ügyes!

Vannak olyan dolgok, amikre egyáltalán nem tudom a választ. A hol tartok éppen is ilyen, nem tudom, hogy hol hartok, hol járok, mert sosem számított.
Nem tartok ott ahol a buddhista, viszont van bennem egy belső nyugalom és derű, olyan... "minden jó" érzés. Lehet, hogy annak köszönhető, hogy elég sok időt meditáltam, de ez sem jelent semmit. Viszont nem tudok nem ilyen lenni és nem is szeretnék másmilyen lenni, ez belül van, belülről jön... csak úgy, magától. Azt is megkaptam már, hogy ne legyek ilyen, mert hülyének fognak nézni emiatt. Milyen furák az emberek... mindenki arra vágyik, hogy belül jó legyen, de ha találkoznak valakivel aki ilyen, annak azt mondják, hogy nem szabad. :)
A küzdés és az akarás...sok évig voltam beteg. Tulajdonképpen ezt az időt használtam arra, hogy meditáltam. A betegség vége felé kaptam azt, hogy akarni kell a gyógyulást is pl., és küzdeni kell ezért-azért... és nem ment. Amíg küzdöttem vagy akartam(mert megpróbáltam), semmi sem változott. Mikor azt mondtam: rendben, legyen aminek lennie kell, és se nem küzdöttem se nem akartam semmit többé, egyszerűen csak tettem amit jónak láttam, akkor gyógyultam meg. Csak a saját tapasztalásaimból tudok írni és bennem egyáltalán nem volt feszültség mikor írtam az előzőt. :) Értem amiket írsz, ezekkel egyetértek.

@mandulazöld: Kedves Mandulazöld! Én nem akarlak Téged megváltoztatni, sőt nagyon boldog vagyok, hogy olyan vagy, amilyen. Ami persze nem azt jelenti, hogy teljesen elkészültél, hiszen amíg élsz, folyton alakulnod kell, de hogy milyen irányba, azt nem egy idegen fogja Neked megmondani, hanem leginkább az életed eseményei, ahogy azok eddig is megtették. (Soraidból legalábbis az világlik ki, hogy szépen értelmezed és beépíted magadba a Veled megtörténő események tanulságait.)

Amit írsz, az teljesen világos, én is átéltem számtalanszor a nekifeszülő akarás kudarcát. Ám, azt hiszem, hogy ezekben a helyzetekben nem magával az akarással van baj, hanem azzal, hogy az akarat nagyon egyoldalúan fókuszál valamire. Pl. a gyógyulás vágya teljesen normális, egyetlen betegnek se mondanám, hogy ne akarjon meggyógyulni, viszont mellette vegye figyelembe, hogy a betegségnek is van szerepe, miközben a gyógyulásnak is van egy értelmes folyamata. Vagyis a betegség értelmezését mindenképpen egy tágabb kontextusba helyezném, mert amikor az ember ilyen értések által tágul, és az akarata kezd arányosodni, kiegyensúlyozódni, akkor valóban nagyon fontos lépcsőket lép, és nagyon szép az is, ahogy Te ezt a magad szemszögéből megfogalmazod. Látod ugyanarról beszélünk, csak kicsit más szavakat használunk. Egyébként abból, amit írsz, tényleg az a benyomásom, hogy van Benned egy béke, egy értés, egy beleegyezés, és ez nagyon-nagyon jó. Ezt tényleg ne add oda semmiért, akárki is próbál rábeszélni másra.

Amíg élsz, folyton alakulnod kell... még azon túl is. :)
A szavakkal van baj inkább. Mert amikor működni kezd valami az sosem akarásból indul el. Az akarás az gát... mindig az. Ami elindul az inkább gondolatokból indul el... gondolatokból, képekből és érzelmekből (de az érzelmek is... tulajdonképpen nem érzelmek hanem létállapotok, nem azt érzed, hanem te válsz azzá), ezek az igazi elindítók. A betegség egy nagyon jó dolog és így utólag hálát is adok érte, mert sok mindent megtanított. Az előzőhöz... a féfi léte a küzdés... nem, neki sem ez a léte, csak ezt a szerepet játssza. Ez egy szerep csak, semmi más.

@mandulazöld: Kedves Manudalzöld! Igen, a szavakkal van a baj, és azzal lesz is mindig :-)! Továbbra is azt gondolom, illetve úgy tűnik nekem, hogy szép tapasztalatokon keresztül egy csomó mindent nagyon jól leszűrtél magadban, sok tekintetben bizonyára jobban, mint én, tehát tanulhatok is Tőled, viszont abban, amit mondasz, azért van egy kis aránytalanság, és emiatt egy pici zártság is, ami nem baj, hisz ezektől senki sem mentes, viszont azt ne gondold, hogy Te igen! Játszunk egy picit a szavakkal csak azért, hogy kiderüljön valami azokból a zártságokból, amelyeket minden fogalomalkotás szükségszerűen magán hordoz!

Az első szó az akarat, amelyet nem abban az értelemben használsz, amelyben én, illetve belevetítesz valamit, egy személyes élmény hozományát, amely nehezíti a "beszélgetésünket". Ha akarat alatt azt értem, hogy az ember legbensőbb lénye természetes adottságok révén tele van mindenféle irányultságokkal, törekvésekkel, impulzusokkal, erőkkel, energiákkal (hitem szerint a legmélyebb törekvések egyben a legvalóságosabbak és a legpozitívabbak is), és én pusztán arra vágyom, hogy ezek a törekvések, erők, energiák elvégezzék munkájukat, akkor nincs semmi különbség köztünk, mert ugyanazt mondjuk. A baj tehát nem az akaratból fakad, hanem abból, hogy bizonyos esetekben akaratom tárgyát leszűkítem az egész egy önkényesen kiragadott szeletére. Ebből az jön ki, hogy nem is azzal van a baj, hogy egy dolgot akarok, hanem azzal, hogy közben millió egyebet nem. Vagyis az igazi probléma nem egy dolognak az akarása, hanem az összes többinek a nem akarása. Látod, nem mondok mást, mint Te, de a felületes szemlélő számára mégis úgy tűnik, mintha az ellenkezőjét állítanám, hiszen Te az akarást, én viszont a nem akarást kárhoztatom

Ez volt az első szójáték. A második a küzdelemről szól, egy paradoxonra szeretném ráirányítani a figyelmedet (szerencsére az élet tele van paradoxonokkal :-)! Valaki egyszer azt mondta, hogy küzdeni addig kell, amíg az ember rá nem jön arra, hogy nem kell. Ebben sok igazság van, tulajdonképpen csak annyit mondanék rá, amennyit pár napja már leírtam: az utat ne keverjük össze a végállapottal! Viszont a logikai bukfenc kimutatása végett tegyük fel, hogy valaki már tényleg eljutott odáig, hogy felismerte a küzdelem hiábavalóságát. Ha így van, akkor mi vezette el őt oda, ahová került? A küzdelmeinek a kudarca. Vagyis a küzdelme egyáltalán nem volt hiábavaló, hiszen az abból fakadó kudarcok nélkül nem lenne ott, ahová eljutott. Tehát akkor mi a valódi tényállás? Kár volt küzdeni vagy mégsem volt kár :-)? Nyilván nem volt kár, bár a küzdelem egész máshogy hasznosult, mint ahogy azt az elején bárki gondolta volna. Ezért nem szabad a szavakat túl komolyan venni. Mert azt, hogy mi hiábavaló és mi nem az, nagyon nehéz megkülönböztetni, illetve ilyen megkülönböztetés nem is létezik, mert teljesen semmi sem hiábavaló, és ezért aztán nincs is olyan, ami csak rossz lenne. És ez egyben életünk egyik legszebb, leginkább reménykeltő megfigyelése is.

Amikor Tarkovszkijt ajánlottam, azt mondtad, hogy szereted a nehéz műveket. Most mondok egy másikat, nem tudom olvastad-e Bulgakov Mester és Margarétáját. Ha nem, lehet, hogy érdemes lenne rászánnod egy kis időt. Tulajdonképpen az egész könyv a jó és a rossz paradoxonának a játéka, sőt kavalkádja, és ember legyen a talpán, aki nem szédül bele a végére. És éppen ez a lényeg, Bulgakov pont ezért írta meg ezt a regényét. Hogy beleszédüljünk, hiszen bele kell szédülnünk mindig újra és újra. Amikor az ember azt kezdi érezni, hogy stabil talajon áll, az biztos jele annak, hogy valamilyen káprázat kezdi őt hatalmába keríteni, egyszerűen azért, mert az élet leképezhetetlen teljesség, és sok minden van benne, de stabil talaj, na, hát az nincs. A káprázatok eluralkodásából pedig nem szokott jó kisülni. Illetve az is jó, de általában nem úgy, ahogy gondoljuk vagy gondolni szeretnénk, hanem pont fordítva :-)!

Hát ennyi, de még egyszer mondom, hogy ez csak pici kötözködés, mert az összes többivel teljesen egyet értek. Ha akaratnak nevezzük az akaratunk éretlenségét és aránytalanságait, akkor az akarat, ez a fajta leszűkített akarat valóban nagy gátakat tud építeni, és az is igaz, hogy a küzdelem lehet nagy önbecsapás, sőt azt gondolom, hogy nagy százalékban tényleg az, de hát mit tegyünk, ez is az út része, hiszen még nem értük el a végcélt, mert ha elértük volna, akkor már nem lennénk itt. Legyen minél több tiszta pillanat az életünkben, a Tiédben és az enyémben is, de azt nem kell mondani, hogy a napunk 24 órája úgy, ahogy van, már most is makulátlan, hiszen még nem az távolról sem. Még nem az... De holnaptól az lesz. Legalábbis így kell nekiindulni minden új napnak :-)! Hajrá!

Én nem tudom elmagyarázni, hogy bennem milyen jelentése van az akaratnak. Egy érzelem társul inkább hozzá. Igen, az egész élet nem más mint paradoxonok sokasága. Ebben igazat adok, nincsen hiábavaló. Ez tényleg így van. Igen, olvastam a könyvet és nagyon tetszett. :) A filmet sehol sem találtam. Nem tudom, hogy hol lehet megnézni a Sztalkert. Nem kötözködésnek veszem. :) Ez nem így van, hogy holnaptól, hanem úgy, hogy most. :) Nem érzem azt, hogy bármit is lehetne tanulni tőlem. Ez is egy paradoxon... minél több mindenre jössz rá, egyre inkább érzed azt, hogy nem tudsz semmit sem. Legalábbis mindig ezt éreztem.

Kedves Mandulazöld! Ezekben a szavaidban nem találók semmi olyat, ami ellen akár csak egy picit is tiltakoznom kéne. A Sztalkert, akár csak az összes többi Tarkovszkij filmet, az Etalon Film adta ki Magyarországon DVD formátumban, és a honlapjukon most is rendelhető 2690 forintért. Itt a cím, ahol bejön: www.keresztenyfilmek.hu/19-orosz-muveszfilmek. Jó éjszakát!

Köszönöm szépen. :)
mek.oszk.hu/00100/00191/00191.pdf ez is jó, ha még nem olvastad és ez könnyű olvasmány :)

@mandulazöld: Kedves Mandulazöld! Nagyon köszönöm a könyvajánlót, de töredelmesen be kell vallanom, hogy szinte mindennapi olvasmányom már régóta :-)! A családomban a katolikus vallás rakódott rám, de a saját felfedezéseim közül (kicsit leegyszerűsítve fogalmazok) talán a taoizmus érintett meg a legjobban. Persze, azt már megtanultam, hogy az ember egyetlen szellemi áramlatra sem akaszkodhat rá, ugyanis a rajtuk való utazgatás túl könnyű feladat lenne, viszont mindegyikből nagyon sokat lehet tanulni. Egyébként nem tudom, tudod-e, hogy az Európát meghatározó keresztény vallás, és a Távol Keleten nagy szerepet betöltő taoizmus egyszer már összeért. Nem túl közismert, de kb. az ötödik században keresztény misszionáriusok eljutottak Kínába, ahol működésük nyomán a keresztény vallás és a taoizmus egy egész különleges keveréke jött létre, és virágzott több száz éven át. Ennek a kornak a gyümölcsei az úgynevezett Jézus szútrák, amely az Evangélium egyes verseinek "keletiesített" változatai. Ennek az időszaknak rengeteg régészeti emléke is van, de csak nem túl régóta foglalkoznak velük. Nagyon érdekes terület, persze inkább a kutatóknak, de egy átlagember látása is szélesedhet, ha belegondol abba, hogy minden mennyire egy, illetve minden mennyire eggyé tud válni, ha a körülmények megfelelőek, és a szívek elég befogadóak hozzá.

Akkor neked is tetszik. :) Nem tudtam erről, hogy összeértek, de nagyon tetszik. Én is abban hiszek, hogy az összes együtt ér sokat. Tanulni lehet belőlük, de tudást nem adnak. Kis lámpások, segítségek. A Castaneda könyvek is nagyon jók.

@mandulazöld: Kedves Mandulazöld! Teljesen egyetértek Veled a szellemi áramlatokkal meg a könyvekkel kapcsolatban. Tanulni lehet belőlük, piciny fények, de a tudást az adja, amit az ember átél, sőt (kicsit drámaibb hangvételű, de valószínűleg) még lényegre törőbb kifejezést segítségül hívva: az, amiért az ember meghal. És a tudásunk pont azért olyan kevés, mert eddig még csak nagyon kevés dologért haltunk meg (igazán). A Castaneda könyvekről már hallottam hideget és meleget is, de komolyabban még nem került a látókörömbe, és most is annyi minden más dolog van terítéken, hogy egy darabig - azt hiszem - nem is lesz rá időm. Viszont az, hogy felhívtad rá a figyelmemet mindenképpen egy impulzus, és lehet, hogy egyszer majd pont ez az impulzus fog nagyon fontossá válni, vagyis köszönöm. Addig csak annyit, hogy a wikipédián rákerestem Carlos Castaneda-ra, és elolvastam például a róla szóló cikk utolsó bekezdését is. (A varázslók látásukkal érzékelik...) Hát, azért ez már elárul valamit abból, hogy ennek az embernek a belvilágában nem kicsi, lényegtelen és közkézen forgó tartalmak pislákolnak, hanem valami más, és nem is csak pislákol, inkább nagyon izzik. Viszont ehhez elég érettnek is kell lenni, vagyis az ilyen könyveket tényleg akkor jó elővenni, amikor már több jel is utal az elolvasásuk szükségszerűségére, illetve az olvasásra való pillanat megérkezésére.

Megkerestem, mert nem tudtam, hogy hogyan folytatódik. Nem tudom, hogy mennyire vagy milyen érettnek kell lenni hozzá.

@mandulazöld: Kedves Mandulazöld! Lehet, hogy most olyat fogok írni Neked, amit Te már rég tudsz, ebben az esetben kérlek, ne haragudj rám! Azért teszem, mert egyáltalán nem ismerlek, miközben az utolsó mondatodban éreztem egy kis bizonytalanságot. Lehet, hogy ha ismernélek, akkor nem tenném, de látatlanban inkább bevállalom ezt a kockázatot, hogy elkerüljek vele egy nagyobbat.

Hogy milyen érettség kell Castaneda gondolatainak befogadásához, azt nem tudom megmondani, azt viszont igen, hogy a lélek belső fejlődésének és a lelket érő külső impulzusok mennyiségének és minőségének egymással arányban kell maradniuk. A léleknek ugyanis idő kell. (Erről is van egy könyv, ha jól emlékszem pont ez a címe :-)! Modern világunk megszaladási betegségének egyik legsúlyosabb következménye pont az, hogy a változások követhetetlenül gyorsak. Lassan már ésszel sem érjük fel, hogy mi történik körülöttünk, lélekben pedig már nagyon régóta teljesen le vagyunk maradva.

Szinte minden érzékeny ember életében van olyan szakasz, amikor egy kicsit túlvállalja magát. Túl sok könyvet olvas, túl sok impulzust keres vagy talál, túl sokat gondolkodik a lelki élményein, túlságosan beleéli magát valamilyen tapasztalatának folyományaiba, stb. Ilyenkor tulajdonképpen saját lelki alkatát nem veszi figyelembe, illetve arra nem gondol, hogy saját befogadóképessége is véges. Hogy egy kicsit könnyebben érthető legyen a mondókám, próbálj úgy gondolni a lelkedre, mint egy személyre, mint egy tiszta és gyenge gyermekre, és próbálj valóban olyan személyes kapcsolatba kerülni ezzel a belső lénnyel, mint ha az egy ápolásra, gyámolításra, gyengéd nevelésre szoruló csöppség lenne. Hiszen tulajdonképpen az is :-)! Mármost, ha így gondolsz rá, ilyen viszonyban vagy vele, akkor megértheted, hogy nem tud egyszerre mindent felfogni. Ahogy a gyermeknek is időre van szüksége ahhoz, hogy megtanulja a körülötte lévő közeg összefüggéseit, úgy a lelkednek is időre van szüksége (és közben sok tejesen más jellegű tapasztalatra is) ahhoz, hogy feldolgozza a tanítók szavait, és igazán fejlődni tudjon tőlük. Konkrét tanácsot adni nem lehet, de ha ilyen szemüveggel figyeled magadat, a lelkedet, akkor egész biztos, hogy elég hamar rá fogsz érezni bizonyos arányokra. Lehet olvasni, persze, de ahogy Te is mondtad, ezek csak mécsesek, a tudás az életedből jön, a lelked fejlődéséből, ahhoz pedig az kell, hogy a különböző összetevők szép harmóniában legyenek egymással. Kell olvasni, kell egyedül lenni, kell meditálni, ezeket mind csinálni kell, de mellette nagyon fontos a világi élet is, mert anélkül az egész borul. Kell dolgozni, házi munkát végezni, kell sportolni, mozogni, kell futni, kirándulni, bicajozni, úszni vagy ezek közül legalább egyet űzni, kell barátkozni, barátnőzni, hülyéskedni, néha kicsit elengedni magad, vicceket mesélni, vicceket hallgatni, megnézni egy limonádé szintű filmet, meginni néhány pohár bort, és sorolhatnám a végtelenségig, a lényeg az hogy az élethez rengeteg minden nagyon különböző dolog kell, mert a léleknek rengeteg minden különböző élményre van szüksége ahhoz, hogy ne váljon egysíkúvá, és természetesen, kiegyensúlyozottan tudjon fejlődni. Magam is elég gyakran küszködöm ezzel, például most a hétvégén nagyon sokat írtam, nem csak Neked, és ilyenkor egy kicsit már érzem, hogy valami kezd kibillenni. Még nem vészes, de oda kell figyelni rá, és be kell majd iktatni pár másmilyen napot is. Egyébként lesz magától is, mert holnaptól dolgozni kell megint, és az nagyon más, nagyon profán és nagyon lelketlen tulajdonképpen, illetve rajtam múlik, hogy mennyire nem lesz az mégse, de nagyon jó, hogy ilyen váltások mindig áthelyeznek bizonyos súlyokat, elkezdik pihentetni az egyik részem, miközben igénybe veszik azt a másikat, amelyik eddig pihent. Szóval a lényeg az, hogy kíméld magad, ha eddig nem tetted volna, és bízd arra a belső egyensúlyérzékre, amely közben majd kialakul Benned, hogy kell-e olvasni még valamit vagy sem. Arra a bizonytalanságra, amelyet a mondatodból kihallottam, ha létezik tényleg ez a bizonytalanság, pont az egyensúly érzéked tud majd választ adni.

Ha írsz még, fogok válaszolni rá, de nem biztos, hogy olyan gyorsan, mint tegnap meg ma. Zsúfolt hetem lesz, az is lehet, hogy legközelebb csak a jövő hétvégén lesz egy kis privát időm. Vigyázz magadra, érdekes volt ez a pár "levélváltás", örömmel vettem részt benne.

Csak elgondolkoztam megint ezen, hogy hol tartok, mire értem meg, de még most sem tudom a választ. :) A lélek nem gyerkőc, csak a tested volt az, és tulajdonképpen nem a léleknek van szüksége időre, hanem az egónak, mivel az egó nem tud befogadni sok dolgot. Van egy ilyen, hogyha pl. az emberi test megtapasztalhatná teljes egészében, hogy mi is a szeretet, kiégne az agy és szénné égne a test. A testünk nem alkalmas erre, korlátozva van, hogy mennyit bír el. Az egó az, akin dolgozni kell, hogy engedje érvényesülni a lelket. És nem legyőzve, hanem kéz a kézben, egységben az egó és a lélek. Azért nem könnyű ha csak olvas valaki, mert az egó rengeteg mindent nem tud és nem ért... és szeretne nevet adni, kategorizálni, besorolni valahová a tanultat, valami olyan helyre ahol a helyére kerülne, de nem tudja, mert ez nem az ő világa. Ő ezt nem érti, így sok egó el is veti mint érthetetlen, megfoghatatlan, beskatulyázhatatlan valamit. Abba a fiókba teszi, amire az van írva, hogy: "hülyeség" vagy "nem létezik". Mert nem érti és számára valóban hülyeség és valóban nem létező.
Meditáláskor pihi van neki, ezért lehet ilyenkor nagyon jó dolgokat átélni. De előfordul, hogy miután megjelenik újra az egó (alantas... valami ilyesmi a neve, de lényegtelen. :), az ember elkezd gondolkozni és ami meditációban teljesen nyilvánvaló volt, arra az egó ezt mondja: "megőrültem". Érdekes dolgokat lehet átélni így.
Abban egyetértek, hogy egyensúly. De azzal sincsen gond, hogyha valaki az elvonulást választja. Akkor az az ő dolga az életben. Az egyik hozzászólásodban írtad, hogy kevés dologért halunk meg. Az életünk során rengetegszer "meghalunk". Meg kell halnunk a réginek ahhoz, hogy másképp éljünk. Viszont ha meghaltunk a réginek, akkor nem fogunk ugyanúgy élni mint régen. Már én sem tudnék úgy élni mint régen. Mert ahhoz ugyanolyannak kellene lennie bennem belül mindennek mint amilyen akkor voltam mikor azokat a dolgokat csináltam. Az a valaki már nem létezik. A kirándulásnak nem haltam meg és semminek sem ami természetes, viszont a mai kor szellemének igen. Közömbös vagyok iránta. Ez azért is van, mert tudom, hogy akár negatív akár pozitív érzelmeket, képeket vagy gondolatokat teremtek a mai világhoz, azzal azt erősítem. Viszont ha közönbös vagyok akkor nem kap energiát. Ez nagyon igaz, hogy: "Nem az a lényeg, hogy milyen világban élsz, hanem, hogy milyen világ él benned."

Ez természetes, hogy úgy osztod be az időd ahogyan neked jó, hiszen a te életed. :) Jó munkát neked is, itt is kezdődik holnap. :)

jav.: közömbös

Az a lényeg, hogy olyan dolgokra figyelek, amik jó érzéssel töltenek el. A többi közömbös.

@mandulazöld: Kedves Mandulazöld! Tudom, hogy a szavak nagyon lebegősek, mert mindenki mást ért alattuk, de engedd meg, kérlek, hogy az utolsó kommentedre azért írjak pár sort. Félve kérem, mert az írásaidban sok gyönyörű mondanivaló jelenik meg nagyon szépen, viszont most megint érzek kisebb aránytalanságokat is:

1. A léleknek is szüksége van érésre. Ha valaki most megmutatná nekünk, hogy mi a szeretet, akkor abba a lelkünk is belepusztulna, nem csak a testünk. Nagyon jó az, hogy lelki szemünk látása csak lassan élesedik... Egyébként az ember csak azt látja meg, aminek a látására már megérett, a többi, azon túl elterülő dolgok érzékelésére esélye sincs, és ez így jó, így nagyon jó, a létrend irántunk való kímélete nyilvánul meg ebben.

2. A test nem egyenlő az egoval, egyáltalán nem az, semmi köze sincs hozzá. A test olyan viszonyban van a lélekkel, amilyen viszonyban az anyag van a szellemmel, vagy a forma van a tartalommal. A test a léleknek részben nehezék, mégis végtelenül szükséges a tér és időbeli létezéshez (miközben a téren és időn túli túli létezésről egyelőre halvány elképzelésünk sincs). Test nélkül a lélek foghatatlan és gyökértelen lenne, ahogy a tartalom sem mutatkozik meg a forma nélkül. Test és lélek, ők ketten ebben a földi létben végtelenül egymásra vannak utalva, még akkor is ha sokszor feszültséges ez a kapcsolat. Ha a kereszténységnek van forradalmi üzenete, akkor a megtestesülés az. A lélek otthont vett a testben, megszentelte azt. Ez óriási lépés a pusztán szellem Istenekhez képest, felmérhetetlenül nagy jelentőségű üzenet, örömhír. Nem megtagadni kell a testet, hanem lélekkel kell betölteni azt. A második sokkal több, mint az első. (A lélek és a test viszonyában az utóbbi nehezék szerepének szemléltetésére vagy egy hasonlat, a magasugróé. A magasugró egész életében a gravitáció ellen küzd, viszont közben tudja, hogy gravitáció híján semmi értelme, semmi üzenete sem lenne az ugrásainak. Gátol minket a testünk sok mindenben, de lelkünk nem tudna kibontakozni, ha nem kéne kijárnia azt az iskolát, amelyet testünk nehézkességei jelentenek számára. Ez is nagyon szépen kifejez egy kettősséget, egy paradoxont, ha úgy tetszik, amely az összes alapvető polaritásban, például a bekezdés első mondatában már említett polaritásokban is fellelhető.)

3. Az ego semmi, csak egy illúzió, egy káprázat, az embernek az a tévképzete, hogy ő valaki, mert nem szívesen mondja ki, hogy nem az, nem szívesen mondja ki, hogy ő csak egy törékeny esetlegesség, amely bármelyik pillanatban elpukkadhat, mint egy szappanbuborék. Borzasztóan félünk ettől a törékenységtől, és ezért menekülünk előle mindenféle (látszat) identitásokba, és ezzel a meneküléssel aztán el is szúrjuk az életünket. Mert aki meg akarja nyerni az elveszíti, viszont aki elveszíti, az megtalálja. Ahogy azt Te is mondtad, ha jól értettem. Mélyen érthető mindannyiunkban az egohoz való ragaszkodás, csak éppen nem lehet szakítani kell vele mégis, mert különben történések nélkül fog eltelni a drága idő.

4. A világgal szemben ne legyél közömbös, semleges. Ott kell világítani, ahol sötétség van, mert ahol nincs sötétség, ott a fényre nincs szükség. Írtam az alapvető polaritásokban rejlő paradoxonról fent, hogy mennyire megkívánják egymást az egymással látszólag ellentétben álló dolgok is, noha valóban sok feszültség húzódik meg köztük. Hát, a világ és az egyén viszonya is ilyen, sőt még a jó és a rossz alkotta párosban is összefonódnak egymással a felek. Hadd másoljam ide a már említett Bulgakov regény (Mester és Margaréta) egyik kulcs bekezdését:

Megkérhetnélek, hogy fontold meg ezt a kérdést: mi csinálna a jóságod, ha nem létezne a rossz, és hogy nézne ki a világ, ha minden árnyék eltűnne? Végül is az árnyékokat emberek és tárgyak vetik a földre. Íme, a kardom árnyéka! De árnyéka van a fának és minden élőnek. Megfosztanád a földet minden fától és minden élőlénytől csak azért hogy képzeleted a puszta fényben gyönyörködhessen?

Ezzel búcsúzom most. Jó éjszakát!

Félre lettem értve. Nem mondtam ilyet, hogy az egó az a test. Az egó az a személyiséged, az, aki nem vagy. Ha megkérdezem, hogy "Ki vagy te?" Azt fogod mondani, hogy xy-nak hívnak, tanár vagy (mondjuk), 2 lábad, van, két kezed... néha haragszol, néha mérges vagy, arra vágysz, hogy... és ez és ez a célod... szereted a... nem szereted a... magyar vagy... stb., stb., stb., ez mind egó, ezek közül egyik sem te vagy. Szerepek. "színház az egész világ...". Aki te vagy, az a lélek. Ha még jobban belemélyedsz, hogy ki vagy te, akkor pedig: minden. Az ember nem megtagadja a testet, csak nem azonosul vele. Tudja, hogy ő nem egy test.
A közömbös is félre lett értve... nem tudok mit tenni a politikával mondjuk. Ha elkezdek mérges lenni és szidni, attól neki adok energiát ugyanúgy, mivel a figyelmem rá fordítom. És ahol a figyelem, oda megy az energia. Még ha negatívan gondolok rá, akkor is azt éltetem. :) -Ez is paradoxon.
Az árnyék és a fény... fény mindig volt és mindig lesz. Árnyék nélkül is.
"Egy kín van: a kint.
Csak külső sötét van, belső nem lehet.
Csak külső zaj van, mert bent terem a csend.
Csak kívül van idő, bent megáll.
Csak kívül van halál, bent az élet.
Csak kívül téved a lélek belül örök fészket talál."
:)

@mandulazöld: Kedves Mandulazöld! Szinte biztos voltam abban, hogy félreértettelek, mint ahogy abban is, hogy Te is engem :-)! Ennyire nehéz a szavakkal bánni, amikor az ember ilyen személyes, nagyon belső tapasztalatokról ír. Mert a szavak csak egy aspektust fejeznek ki, pedig mindig sok aspektus van, és azok általában mindenféle ellentmondásban vannak egymással. Legalábbis a mi fogyatékos látásunk ellentmondásnak érzékel egy csomó dolgot még akkor is, ha az azok közti feszültség nagyobb, számunkra még rejtett összefüggések tükrében talán szépen el is tűnnének. (Szombaton is azért játszottam a szavakkal, hogy ez kiderüljön :-)!

Az igaz, hogy a belső dönt el mindent, olyannyira, hogy ami kívül történik, az mind a belső kivetülése, viszont közben ne felejtsd el, hogy minden ami az életünkhöz kell, és mindent, amit a mi személyes egyedi valóságunk feldolgoz, kívülről érkezett, érkezik és fog érkezni hozzánk. A víz, a napfény, a levegő, az energia, ezek triviális példák, és nélkülük igen rövid idő alatt meghalnánk. De más is. Az összes impulzus, az összes hatás, a testünk összes jelzése például. Ezek is nagyon fontosak, mert azok nélkül egyszerűen nem történne semmi, hiába van lelkünk, külső impulzusok nélkül egyszerűen nem tudna mihez kezdeni, mert nem lenne bemenet, nem lenne kristályosodási pont, nem tudna semmilyen változás ellendülni. Az időbeli létezés viszont megkívánja a változásokat, az eseményeket, hisz az idő nem más, mint az események egymás után következése. Vagyis amíg egy síkon teljesen igazat adok Neked abban, hogy a belső dönt el mindent, addig egy másik síkon azt is kimondom, hogy ez a bontás annyiban mégis értelmetlen, hogy a külvilág nélkül még az idő se létezne, és így aztán mi magunk se. Ez is egy paradoxon, nem is kicsi, és fogadd úgy, mint az összes többit. Vagyis nagy alázattal és nagy hálával. Mert a paradoxonok belső feszültségei tartják bennünk elevenen a reflexiókat, azok kényszerítenek minket arra, hogy mindig újabb és újabb nézőpontokat keressünk, azok visznek minket tovább, azok miatt nem ragadhatunk le sehol, azok miatt lesz eleven, mozgással teli az életünk. Vagyis azoktól lesz egyáltalán az élet távlatos, valódi, kinyíló, kiteljesedő, és nem csak véges számú elmélet zárt halmaza. Az jó, ha beszélsz a tapasztalataidról, de közben tudd, hogy az a tapasztalat, amely elmondható, egy fabatkát sem ér. És tudd, hogy mindig nagyon könnyen lehet olyat mondani másodikra (Te magad is tudnál, ha akarnál :-), ami az első kijelentéseddel látszólag ellentmondásban áll, és mégis igaz. Mert a létezést nem lehet nyakon csípni és dobozba zárni. Mert akárhogy is próbáljuk megragadni, mindig lesz egy olyan pontja, ahol kicsúszik a kezeink közül. És pont ez a gyönyörű benne. Pont ettől nem válik soha unalmassá, kiismerhetővé, illetve kiismertté, nagyon jó, hogy határtalan, és nagyon jó, hogy minden nap megcsillan benne valami új. Én örülök nagyon, hogy ilyen... Hagyd, hogy a paradoxonok feszültségei játszanak Veled, dobáljanak ide-oda, kicsit hányatott sorsú lesz az ilyen ember, de senki máshoz nem fogható mértékben fogja megtapasztalni az élet teljességét :-)!

Érdekes dolgok ezek, mert valóban csak nézőpontok. Mindaddig igazak míg abból a bizonyos nézőpontból nézzük. De van egy pont ami után már nincsenek nézőpontok. Ott már szó sincs fejlődésről, sem időről, sem külvilágról... mert valóban illúzió. Nem minden saját tapasztalatnál lehet azt mondani, hogy fabatkát sem ér, hiszen van amit az egó is ért... annyiból haszontalan, hogy saját tudást nem ad, de értelmezhető. De valóban vannak olyanok is, amiket ki sem lehet mondani, mert nincsen hozzá megfelelő szó. Belül érted, de nem lehet kimondani, ha pedig megpróbálja valaki, akkkor maximum csak körülírás lesz, valami hasonló, de nem az, amit valóban megtapasztaltál. És valahogy így fog hangzani: "én voltam és mégsem és mégis, de mégsem"... vagy... "a minden, ami a semmi, de mégis a minden..." A nézőpontok aranyos puzzle-k, míg el nem érjük azt, ahol már nincsenek nézőpontok.

@mandulazöld: Kedves Mandulazöld! Igen, bizonyára így van, vagy inkább reméljük, de arról a létezésről, amely majd lesz talán, kevés fogalmunk van. Néha olyan, mintha meglibbenne a függöny, és akkor látni vélünk valamit belőle, de azzal most nem kell túl sokat törődnünk. A tanítványok felmentek a hegyre, volt az a fényesség, valami átszűrődött, aztán visszatértek a szürke hétköznapokba, élték tovább ezt az eseménydús időt, majd kicsit később egy másik hegyen, az Olajfák hegyén végignézték tanítójuk, mesterük vérrel verejtékezését. Ez csak egy példa. Amíg itt vagyunk a földön, addig fontos, sőt nagyon fontos az, ami itt történik velünk. Mert ez most a játék ideje, játszani kell, végigjárni a nézőpontokat, illesztgetni a puzzle darabokat, arra kaptuk életünket, és az életünk történéseit, hogy minél több mindent meglássunk és minél több mindent kikerekítsünk a látottakból. Többedszer írom le Neked, mert ezt még mindig nem érzem elég tisztának a szavaidban: Egyelőre az úton vagyunk, és nem a célban. És az úton van egy csomó olyan dolog, amely a célban majd tényleg lényegtelenné fog válni, de addig hallatlanul nagy jelentőséggel bír.

Ha nem írsz többet, én sem fogok írni. De ha írsz, akkor nem foglak békén hagyni addig, amíg azt érzem, hogy ebben játékban, ebben a kalandvágyban, sőt ebben a hányattatások utáni vágyban nem vagy elég határozott. Szóval, gondold meg jól, hogy pötyögsz-e valamilyen választ erre, mert én egy elég szörnyű ember vagyok, és ha valamit a fejembe veszek, akkor azt hét ökör sem képes kihúzni onnan :-)!

Nincsen cél. És nem fejlődünk. Csupán emlékeznünk kell.
A "nem vagyok határozott"... miért pont ezt érzed? Mi van benned határozatlan ami miatt engem érzel annak?
Egyáltalán nem vagy szörnyű :))

Bár írtam, de nem tudom mikor kerülök újra ide, mert csak dolgozom és dolgozom és dolgozom. :)
A bibliás dolgokhoz még annyit... nem ismerem a bibliát, de figyelek azért, írd nyugodtan ha van kedved hozzá. :)

@mandulazöld: Kedves Mandulazöld! Nekem is rengeteg munkám van, de írok picit, mert tetszik a két visszafordítás. A "nem fejlődünk, csak emlékezünk" nagyon szép, számomra azt fejezi ki, hogy az út nem is annyira előre felé vezet (ahogy sokszor képzeljük), hanem inkább vissza, elfelejtett önmagunkhoz. Ez a kép nagyon sok mindent feltár, és valóban sokat segít abban, hogy megértsük, mi történik velünk. Ha így gondoltad, akkor nagyon köszönöm, mert felért egy figyelmeztetéssel. Elteszem.

A második még érdekesebb, de annak csak a felét vállalom. A bizonytalanság bizonytalanságot szül, viszont azt, hogy melyikünké volt előbb, soha senki nem fogja tudni megmondani, ugyanúgy, ahogy a tyúk vagy tojás feladvány is eldönthetetlen. Hordozzuk egymás terheit már csak azért is, mert nem lehet megmondani, hogy hol érsz véget Te, és hol kezdődöm én vagy fordítva. Számomra viszont ebben a mondatodban van egy másik, talán fontosabb jelentéstartalom is, az, hogy Te a határozatlanságot hárítod (ha jól értem). Őszinte leszek: én is hárítom. És azt hiszem, hogy azért hárítjuk mind a ketten, sőt még többen is, mert valójában, odabent nagyon határozatlanok vagyunk. Ez egy nagyon érdekes pszichológia, az ember nézze meg magát kívülről, és sok dologban pont az ellenkezőjét fogja látni annak, amilyen ő belül. Én legalábbis azt érzem, hogy a legtöbb emberben megdöbbentően sok ilyen ellentétpár feszül. Van egy barátom, csak kemény zenét hallgat, üvöltőset. Miért, mert belül nagyon érzékeny, de azt nem tudja elfogadni magában valami miatt. Illetve nem tudta, mert lassan-lassan eljutottunk odáig, hogy most már Vivaldi is szólhat. De ez csak egy példa a százból, amelyet mondhatnék. A magam határozatlanságával kapcsolatban már sok mindent visszafejtettem, de bizonyára még nem mindent. A Te határozatlanságodat nem fogom megoldani, mert az nem az én dolgom, mint ahogy a határozottságod megoldása sincs a teendőim között :-)! Ha az életedet tényleg a megadás, az odaadás jegyében telik, akkor bizonyára érezni fogod majd, hogy minden impulzusnak szerepe van, még azoknak is, amelyeket alantasnak tartasz, és elfordulsz tőlük, politika például. Egyébként én is nagyon apolitikus vagyok, de a mostani menekültáradatról szóló hírek nagyon mélyen megérintettek és rengeteg passzivitást, nemtörődömséget feltéptek bennem. Sokat írtam is ezekről a tapasztalatokról különböző levelekben. Ez nem volt fájdalommentes, de jókor jött, szerepe volt az életemben, és sok dolgot kivilágosított (az emlékezetemben, hogy visszacsatoljak az első gondolatodra :-)!

Most már igazán nem tudom, hogy a magam vagy a Te bizonytalanságod miatt írom le még egyszer (de talán mindegy is), hogy ne félj játszani, merd rakni a nézőpontokat egymás mellé, merj puzzle-zni, merj belemenni a kalandokba, és merj örülni mindennek, ami Veled történik, mert semmi sincs hiába, sőt minden segít.

Nem hárítom. :) Egyetlen dologban valóban nem tudok dönteni. Mert mind a kettő jó és a válasz emiatt a "még nem tudom".
A poltika... bennem nyugalom van ezzel (vagy a jövővel kapcsolatban). A vége úgyis jó lesz. A kérdés csak az, hogy hogyan érjük el azt, ez pedig tőlünk függ egyedül. Az egók harca helyett inkább a szép dolgokra figyelek, ahol minden jó és minden szép. - tudom, hogy miért ezt teszem. :)
Ez pedig nagyon jó. :)
www.youtube.com/watch?v=f4usead__PA

@mandulazöld: Kedves Mandulazöld! Szépen, tisztán írsz, de - ne haragudj rám, kérlek, hogy újra ezzel jövök - majdnem mindegyik kommentedben találok zavaró szavakat is, olyanokat, amelyek egy kis aránytalanságról, sarkosságról árulkodnak. Most az "inkább a szép dolgokra figyelek"-re kaptam fel a fejem. Azért, mert figyelj pár olyan dologra is, ami egyáltalán nem szép és jó, hanem inkább zavart keltő. felkavaró, fájdalmas, sőt olykor tragikus. Azt nem mondom, hogy az összes ilyenre, azt se, hogy sokra, de azokra igen, amelyek az életedben egészen természetes módon jelennek meg. Nem hiszem, hogy Téged nem ér soha fájdalom, illetve nem hiszem, hogy minden bánatot azonnal örömnek tudsz megélni. Ilyen ember nincs, sőt nem is kell, hogy legyen, illetve nem is lenne jó, ha valaki ezt meg tudná csinálni. Ha meghal valaki, el kell siratni, vele kell halni, vagyis hagyni kell, hogy az a fájdalom, ami valakinek a halálában van, az élőt is meggyötörje, már csak azért is, mert máshogy nem tudja elengedni a távozót. És nem egyedül a szó szerint vett halállalban van ilyen üzenet, még mellette ezer más dologban is. Ezekre a szenvedésekre nem csak az egonak van szüksége, hogy büszkélkedjék a legyőzésüket követően, a Te egész lényednek szüksége van rájuk, nélkülük féloldalas maradnál, az életed pedig elszakadna a realitásoktól. Megengedted, hogy idézzek a Bibliából, hát megteszem. Jézus mondta, vagyis egy olyan valaki, aki elég jól ismerte az élet összetettségét: boldogok, akik sírnak, mert majd vigasztalást nyernek. Jézus egyik legszebb mondása ez, mert azt fejezi ki, hogy aki nem éli át a fájdalmat, annak az öröme se lesz valódi. Ha nem tudsz sírni, nem tudsz megkönnyebbülni se a sírás által, és akinek ez nem jön össze, az nagyon sokat veszít. Ha elutasítod a fájdalmat, hiába írsz mosolyjeleket, és hiába tudod, hogy mit és miért csinálsz, az életed majdnem hogy torzóvá válik. Aki a mennybe akar jutni, annak meg kell járnia a poklot is. Aki meg akarja érteni a fényt és a szeretetet, annak előbb azt kell átélnie, hogy milyen a sötétség, az elhagyatottság, a kitaszítottság, a turba. Ezek nagyon fontos mozzanatok az emberi életben. És nem lehet mindent azonnal szeretni. Bele lehet nyugodni a fájdalomba, akár örülni is lehet neki, de mindig idő kell hozzá, és érés. Igen Ákos is pont ezt énekli (én is nagyon szeretem a dalait), most én fordítom vissza Neked, amit Te küldtél, hallgasd meg ezzel a füllel, hiszen idő kell, hiszen azért kaptuk az időt, mert aki adta, az tudja, hogy szükségünk van rá, tudja, hogy arra van a legnagyobb szükségünk. Nincs módszer, amelyet automatikusan elő lehetne venni a táskából, mint egy automata esernyőt, amikor jön a fájdalom, mert azt az átalakulást, amellyel a fájdalomba belenyugszol, minden alkalommal újra és újra végig járni az elejétől kezdve, és ahhoz IDŐ kell. Némi rutint lehet benne szerezni, a második foghúzás már nem olyan vészes, mint az első, de mindig vannak új helyzetek, nekem például tavaly volt az első altatásos műtétem, nagyon egyszerű beavatkozás volt, egy csonttörést kellett rendbe rakni, de azt nem mondom, hogy nem féltem előtte egy picit se. Ne áltasd magad azzal, hogy ez Rád nem vonatkozik, mert ha azt teszed, egy csomó minden szépről is le fogsz maradni, illetve erről a földi életről fogsz lemaradni tulajdonképpen. Mert ezt az életet nem azért kaptuk, hogy valamilyen imitált időtlenségben próbáljunk lebegni máris. Nem, mert az időtlen lebegés a végállapot talán, illetve a jó ég tudja, de valami olyasminek képzeljük néha. Az életünket, ezt a földit azért kaptuk, hogy azokban a történésekben, abban az IDŐben, amely itt telik el, megváltozzunk, szellemi értelemben felcseperedjünk. És az idő nem csak szép és jó, hanem fájdalmas is, hiszen fájdalmas idő is van bőven, hiszen szép és jó se lehetne máshogy, hiszen a szép és jó is mindig valamihez képest szép és jó, és ha az a valami, amihez képest az ellentéte szép és jó, nem lenne, akkor nem is érzékelnénk a szépségét és a jóságát. De hát ezt már leírtam a Mester és Margarétából vett idézettel. Ez a kettősség végig fog kísérni minket, mert ez egy szerető, gondozó, ébren tartó, mozgató kettősség. Bulgakov értette ezt, nagyon értette, és Jézus is értette, és értsd meg Te is! Ne félj attól, hogy szomorú leszel, inkább örülj neki, hisz anélkül boldog se lehetnél. Látod, hogy miket írok? Milyen "hülyeségeket", de hát mit csináljak, akkor sem tudok mást?! Örülj annak, hogy szomorú vagy, és szomorkodj amiatt, hogy örülsz. És ez így jó, és nem is lehet elképzelni máshogyan :-)!

Értem amit írsz, és a gondolatmenetet is, mivel valamikor én is gondolkoztam így. :) De már nem így gondolkozom, már nem így és ilyennek látom az életet. Ha pl. jön valaki és azt mondja xy áldozat vagy gyilkos... ezekre már csak annyit tudok mondani, hogy ők szerették volna ezt átélni. Megértem, hogy nem mindenkinek érthető ez sem, sőt... talán elfogadhatatlan is vagy nem tetsző, de én már nem tudok másképp érzékelni.
Majd egyszer megérted. :)
Természetesen én is szoktam átélni fájdalmat, és már rengetegszer voltam lent a saját poklomban. Pont ez segített másképp látni az életet és az embereket.

Köszi amúgy a beszélgetéseket. :) Én most picit hanyagolni fogom a blog olvasásokat. Légy jó. :)

@mandulazöld: És pont ezért kell elfogadni és átélni egészen a jövőben érkező fájdalmakat és a jövőben érkező poklokat is. Mert még nem vagy kész, mert az, hogy most még itt élsz a földön, üzeni, hogy - bármennyire is teljesnek érzékeled a létet és Benne magadat - még tanulnod kell, mert még van időd, van dolgod, és még mindig szükséges, hogy másként, még teljesebben láss. Nem szabad lezárni az életet, mert a lezárások, semmilyen lezárás nem valódi, mindegyik művi és csinált. Ha a kommented első felét olvasom, akkor úgy érzem, hogy jogos volt a félelmem, ha a második felét olvasom, akkor azt mondom, hogy van remény.

Köszönöm én is a beszélgetést, nem baj, hogy vége, többet úgy sem tudnék hozzátenni. Viszont Benned ne legyen vége semminek. Nagyon szeretném, ha egyszer megértenéd, hogy ez mennyire fontos. Légy jó! Én most nem írok mosolyjelet, az - sajnos - nem lenne igaz...

Ui: Ákos dalát azóta többször meghallgattam. Nagyon tetszik!