Édes Egyetlenem! Eltelt a nyár, és fogalmam sincs, hogy mivel töltötted, azt meg pláne nem tudom, hogy kezdenek-e összeállni Benned bizonyos tanulságok vagy sem. Azt írtad két hete, hogy már régóta nem látogatod a blogomat, közben pedig napnál világosabb, hogy rendszeresen olvasod a bejegyzéseimet. Ártatlan kis hazugság, csak az a baj, hogy nem az egyetlen. De még az se lenne baj, ha a hazugság várak nem épülnének tovább, hanem lassan elkezdenének leomolni. Írtam már, ha tényleg meg akarod szakítani velem a kapcsolatot, ne olvasd a blogomat egy ideig. (Van néha más olvasó is, de nem sok, és ha Te nem látogatsz el a Kisbolygóra, akkor elég hamar össze fog jönni a két egymást követő nullás nap.) Most már tényleg csak azért írok, mert a látogatásaid még mindig azt mutatják, hogy bent a szívedben nem dőlt el minden, annak ellenére sem, hogy kint a praktikus életben már nagyon szeretnéd eldőltnek hinni és feltüntetni.
Hogy mért és kinek a hibájából kerültél abba a helyzetbe, amelyben most vagy, másodlagos. Benne van a Te részed nyilván, de benne van sok más ember része is. Bizonyára én is segíthettem volna Neked egész máshogyan és sokkal többet. Viszont nincs sok értelme annak sem, hogy erről egy csomót beszéljünk, hiszen ha mindent másra terhelsz, az Rajtad nem fog mozdítani semmit. A fejlődés az, hogy a nem ideális körülmények között felnőtt emberek kicsit ideálisabb (tisztább és igazabb) közeget teremtenek maguk körül, mint amilyent örököltek. Ez a lényeg. Ha az élet úgy hozza, hogy én ehhez most csak néhány blogbejegyzést tudok hozzátenni, akkor csak néhány blogbejegyzést fogok hozzátenni, és bízom abban, hogy az a néhány blogbejegyzés elég lesz mégis. Nem sürgetlek, szeretlek, várlak, ha öt évig kell még így "leveleznünk", akkor is. Közben, persze, megy az idő, és az nem jó, mert mehetne mással is, de ez már másodlagos, mert ha kijön belőle valami kézzel fogható a végén, akkor majdnem mindegy lesz, hogy meddig kellett rá várni, illetve az is, hogy közben mit kellett végigküszködnünk. Neked és nekem is. Egymásért. Úgy látszik, hogy mi most így szeretjük egymást. Nem egy szokványos történet, viszont már most is sokkal valódibb, mint azok az önbecsapások, amelyekre oly sokan építik a látszatkapcsolataikat. És milyen valódi lehetne, ha együtt élhetnénk végre...
Puszi az arcocskádra!
