Édes Egyetlen Egyem! Nem tudom, hogy érzékeled-e a blogbejegyzések hangsúlyeltolódásait, a következetesebb és egyértelműbb szavakat, amelyeket mostanában írok Neked. Ezt magadnak köszönheted, én meg Neked. A Te kemény ellenállásod váltja ki belőlem azt a belső átalakulást, amely aztán a szavakban is tükröződik. Ezt teszi a szerelem, ha az embernek küzdenie kell valakiért, bejáratja vele azokat a belső területeket, ahol eddig még soha sem járt, vagy csak gyerekkori álmaiban utoljára. Igen, egy kicsit azért ismerősek ezek a tájak, de tényleg nagyon régóta elhagytam azokat, és tényleg benőtte a gaz, meg a sokféle csalfa tövises növény. (Meri még valaki állítani, hogy a Csipkerózsika csak mese?) Az az átalakulás, amelybe belekényszerítettél visszavezet valódibb önmagamhoz, sőt úgy tűnik, hogy nem csak engem, hanem rajtam keresztül Téged magadat is. Hiszen olvasod a Kisbolygót, és azért olvasod, mert kell Neked az, ami itt íródik. Mert itt, ezeken a virtuális papírlapokon a mi életünk íródik, mert itt mi ketten íródunk le, Te meg én, a mi életünk bontakozik ki ebben a különös formában. És pont ezért nincs is semmi értelme annak, hogy nem élünk együtt. Hiszen akkor se történne más, ugyanez folytatódna csak természetesebben és sokkal intenzívebben.
Ebből a hét évből valamennyire biztos szükség volt (még az is lehet, hogy szinte az egészre), nem jutottam volna el ebbe a plasztikusabb, tudatosabb létállapotba, ha hamarabb jöttél volna vissza hozzám, és az Neked se lett volna jó, mert nem tudtál volna megkapni tőlem olyan erőket, amelyekre pedig nagyon nagy szükséged van ahhoz, hogy végre kikeveredj önemésztő köreidből. Viszont azért azt Te is látod, gondolom, hogy mindennek van határa. A távolléted lassan feleslegessé válik, hiszen célját már-már eléri, és innentől kezdve csak megfosztasz vele engem és megfosztod vele magadat is a következő lépés megtételének lehetőségétől. A világon mindenütt lehet sokáig toporogni, de az halmozódó feszültséggel jár, és a végén az ember úgyis meglépi, mert egyszerűen nem is tehet mást. Meglépi és utána borzasztóan bánja, hogy mért nem lépte meg hamarabb. A mi életünket is ez végsőkig kiélezett toporgás jellemzi most, amikor már tényleg semmi értelme sincs a további várakozásnak egyszerűen azért, mert már nem tud történni semmi olyan, amelytől később majd könnyebben el tudnánk szánni magunkat. Minden lejátszódott, minden, ami csak lehetséges volt. Szeretlek nagyon, csak most már gyere... Ölelés hegyek várnak, és sok puszi az arcocskádra, meg máshova is, (nem sorolom fel), és mellesleg egy szépen megérlelt, letisztult vállalás, egy elszántság, amelyben biztosan tudsz majd fejlődni, és jobbá, boldogabbá fogsz majd válni. Szeretlek és azért hívlak, és azért írok, és Te pedig azért olvasol :-):-(:-)!
