Édes Egyetlenem!
A tegnapi bejegyzésben elég sok mindent kiírtam magamból, és abból, ami Veled kapcsolatban a szívemet nyomja, de azért nem könnyebbültem meg teljesen. Hogy dec. 23-án nem jöttél el, azt még megértem. Valóban nem kaptál elég bátorítást, elég figyelmes szeretetet tőlem, lehet, hogy egy másmilyen ráhangolás könnyebbé tette volna Számodra, hogy rászánd magad erre a lépésre. Hogy dec. 30-án nem jöttél el, arra rámondom, hogy még túl közel volt a dec. 23-hoz, viszont jan. 2-re minden összeállt. Minden, ami össze tudott állni. A díszletek tökéletesek voltak, egy Puccini operához sem lehetett volna ennél jobbat kitalálni, még a forralt bor is pont olyan volt, amilyennek lennie kellett, se nem túl jó, se nem túl rossz, de meleg, sőt forró, égette az ujjam hegyét, miközben a kézhátam fagyott le, tipikusan azt az italt mérte ez a magányos gazda a hagyományos, tehát nem hőszigetelt pohárba, amelyik egy kihalt ünnepközi estén a város főterén minden kósza párocskának kijár.
Nem hiszem el, hogy nem szenvedsz attól az állapottól, amelyben most vagy, és azt sem, hogy könnyű szívvel mondasz le ezekről a randevú alkalmakról. Vannak dolgok, amelyeket el tudok képzelni, de az előbbi mondatban említett kettő közül az egyiket sem. És hidd el, hogy ez nekem is fáj. Kibírható az az 500 méter, amit meg kell tennem, míg a fa alól visszaérek a lakásomhoz a kabátom alatt a rózsával, a kezemben a ....-sel, de azért fáj, főleg, mert tudom, hogy Neked valószínűleg még jobban. Mi fogja eldönteni Benned ezt a vacillátát? Az, hogy mit írok Neked a blogon, vagy inkább az, hogy kivé változom közben ahhoz, hogy tudjak Neked írni? Vagy valami egész más, amihez nekem, meg az erőfeszítéseimnek semmi köze sincs? Olvasod a blogomat nap, mint nap. Fontos, hogy mit írok, vagy csak az fontos, hogy egyáltalán írok, és a tartalma tulajdonképpen bármi lehetne? Sokat gondolkodom ezeken a kérdéseken, és sokat tűnődöm Rajtad. Mert az igaz, hogy nyitott könyv vagy, de azt a nagy nyitottságot azért elég rendesen visszaveszed azzal, hogy szinte minden szálat elvágtál, mert ha őszinte akarok lenni, akkor nyugodtam kimondhatom, hogy ez a blog az egyetlen "stabil" összeköttetés kettőnk közt. És hiába lennél nyitott könyv, így azért nem merek túl sok következtetést levonni. Vagyis marad a rejtély, marad az, hogy egy ilyen kedves, aranyos tündérnek, mint amilyen Te vagy mért olyan nehéz bizonyos átalakulásokon keresztülmennie. Persze, a változás nehéz, mindenkinek az, láttam én már nem egy történetet, néhánynak részese is voltam, nem tegnap kezdtem el tollasodni. Szóval teljesen azért nem lep meg, de mégis nagyon megérint. Az tiszta sor, hogy nekem nem hiheted el, pusztán az én szép szavamtól nem változhatsz meg, nincs ember, aki képes lenne bemondásra átpenderülni az út túloldalára, sőt, nem is lenne jó, ha valaki ilyesmit tenne, mert saját élmény nélkül előbb-utóbb úgyis beomlanak az üregek. Viszont közben biztos Téged is ért egy csomó tapasztalat, és azok a tapasztalatok, melyek Téged értek, lehettek összhangban, vagy legalább valamilyen párhuzamban a szavaimmal. Nem tudom, hol jártál a hét év alatt, nem tudom, ki volt a barátod, azt sem tudom, hogy most hol tartasz vele, de azt tudom, hogy nem tett nagyobb rendet Benned a vele való találkozásod sem, hisz akkor nem hiányozna Gyuri, és az, amit ír, vagy csak az, hogy van még mindig. Értek tehát tapasztalatok, kerültél nehéz, ütközéses, feszültséges helyzetekbe, olyan szépen kirajzolódnak Előtted a saját ellentmondásaid, mint a szívritmuszavarok az EKG grafikonján, és ezek a leletek pont azért kerültek a szemed elé, hogy tanulj belőlük, hogy kitisztuljon Benned valami, megláss olyan szempontokat, amelyeket ezek nélkül a görbék nélkül biztosan nem tudtál volna észrevenni, de ezekkel együtt már meg tudsz érteni. Mondtak Neked már egy csomó mindent, a szüleid, a testvéred, az ilyen-olyan barátaid, köztük én is, igen, az is valami, de magában nyilván kevés. Mit mond Neked a saját életed? És amit a saját életed mond, az mennyiben vág egybe a mások szavaival? Hol vannak a rezonanciák? Meg lehet-e hallani a rezonanciákat? Mert ezek a rezonanciák fontosak. És hányszor kell elismételnie valamit az életednek, hogy megértsd? Hercegnő vagy, Édes, hercegnő vagy, de ha Te nem hiszed el, sőt makacsul tagadod még a hercegnőség létezését is, nem is csak a Rád vonatkoztatását, akkor a hercegnőséget senki nem fogja tudni Rád álmodni. Én meg királyfi vagyok, képzeld el, de csak akkor, és csak annyira, amennyire én magam ezt hajlandó vagyok elhinni. Meg annyira, amennyire Te rám mered álmodni. Szóval vannak még távlatok előttünk...
Nem tudom, meddig lesz időm napi ilyen hosszú bejegyzéseket írni, valószínűleg nem sokáig, mert nagyon be fog indulni a munka, és egy hónap betegség-kihagyás után a futást sem hanyagolhatom el teljesen. Meg az egyéb írásokat, meg a magam eltartását, meg a lakás rendbeszedését, meg az új albérlet keresését, ha ez a lakás elkel. Ja, és szerdán és szombaton randevúk hosszú sora...! Jaj, ne! Kérlek, ne! Ez a hét év már így is a tragikomikum összes létező magaslatát megjárta. Ne kelljen még hónapokig, és kazalba aratva a fehér rózsákat szenvednünk ilyen abszurd, akármelyik Bunuel filmbe beillő módon. (Ha nem jössz el szerdán sem, megmondom a virágboltosnak, hogy általányban szeretnék fizetni, és adjon kedvezményt.) Egyébként van egy nagyon tanulságos Bunuel film, nem tudom említettem-e már... Egy partiról szól, ahonnan senki sem tud elmenni. Senki nem tudja, hogy mért nem, nincs praktikus akadály, de mégsem sikerül senkinek kilépnie a házból, és kívülről sem lehet bemenni. Van egy fal, egy láthatatlan fal az emberek tudatában, és azt a falat nem bírják átlépni. Ilyesmi néha megtörténik. Lehet, hogy nevetsz rajta, de én tudok rá példát mondani. Már csak azért is, mert ebben a filmben egy kicsit magunkra (is) ismertem. Viszont annak a filmnek lett értelmes vége, és én azt szeretném, ha most már ennek az Igazából szerelem 2-nek is happy end-je lenne, jó? Vagy oldd meg magad, és gyere el, vagy ne oldd meg, csak gyere el, és engedd, hogy segíthessek. Látod, nem erőszakoskodom, két opciót is kínáltam, az egyik jobb, mint a másik. Ezt olyankor szokták mondani, amikor az ember nem tudja, hogy melyik a jobb, de úgy gondolja, hogy mind a kettő elég jó azért. Viszont az nem jó, hogy ülsz a lakásodban, olvasgatod a Kisbolygót, és a körmödet rágod. 7 év után most már ki merem jelenteni, hogy ez nem jó. Ugye, hogy megbátorodtam, nem a levegőbe beszélek én, nem ám! Na, itt hagyom abba! Sok puszi az arcodra!
