Édes Egyetlenem!
Rengeteg mindent leírtam Neked, de aztán meggondoltam magam, és 14 évre titkosítottam az egészet, legkorábban 2030 januárjában lehet majd hozzáférni. Nem tudok segíteni Rajtad, amíg nem akarod, hogy segítsek. Nem tudok, nincs értelme, hogy küszködjek. Várni foglak a Kossuth téren hóban, fagyban, sárban, esőben, az összesúgó rendőrök szeme láttára, mert ők már kiszúrtak maguknak, és még nem tudom, hogy hányan fognak kiszúrni ezután, de nem érdekel, és ha majd az egész város arról fog pusmogni, hogy ki az a hibbant fehér rózsás alak a Kossuth téren minden harmadnap este nyolckor, akkor is várni foglak, mint ahogyan csütörtök este is a virággal meg a meglepetéssel a kezemben. Ennyit tudok tenni, mást nem, amíg nem mondod, hogy mást is tegyek, amíg nem kérsz mást, addig nincs értelme, hogy ennél többet írjak. Addig nem fogom Neked megmagyarázni, hogy mi a rossz abban, amit csinálsz, és nem fogok Neked segíteni abban, hogy megértsd annak a rossznak az eredetét, meg azt, hogy hogyan lehetne továbblépni belőle (pedig tudnék, mert sok mindent én is bejártam ugyanabból az útból, annyira azért nem vagy különleges, hogy mással ne történhessenek meg a Veled történőkhöz hasonló dolgok), egyáltalán nem, nem leszek a szóra sem méltatott házi távpszichológusod, még akkor sem ha eddig úgy tűnhetett, mintha az lennék, a szerelmed vagyok, és majd elmondok Neked mindent, ha jelét adod annak, hogy fontos, amit gondolok, mondok vagy írok, sőt kéred, akkor igen, de addig nem, mert nem tudom, hogy mit váltanak ki Benned a szavaim, sőt még azt sem tudom, hogy mi érdekel a blogbejegyzéseimből, csak az, hogy élek még (mert ha egyszer meghalnék, akkor azzal minden problémád megoldódna), vagy a bejegyzések tartalma is, nem tudom, nem tudom, mert nem mondasz semmit. A szerelmed vagyok, nem egy világhálón képződő fantomlény, a szerelmed vagyok, hús-vér ember, és kérlek, hogy ennek megfelelően bánj velem! Ha erre most nem vagy képes, azt megértem, akkor nagyon szépen kérlek, hogy juss el odáig, hogy képes legyél, vagy odáig, hogy ne kelljek, mert minden ellenkező híreszteléssel szemben eddig e kettő közül még egyiket sem sikerült realizálnod, és ez azért jelent valamit. Ha két nap kell hozzá, akkor két nap alatt, ha egy hónap kell hozzá, akkor egy hónap alatt, ha egy év kell hozzá, akkor egy év alatt, ha öt év kell hozzá, akkor öt év alatt. Nem érdekel, csak jussál el valamelyikhez! És szólj, vagy írj vagy táviratozz, ha egyszerű kis életjeleknél többet is szeretnél! Nekem mindegy, hogy hogyan csak valahogy kommunikálj! Ha pedig nem kommunikálsz, akkor intézd Te magad az életedet, akkor az én részem annyi lesz, hogy várok tovább, időnként lesétálok a Kossuth térre és vissza, esténként leírok Neked egy rövid kis imát, és csinálom azt, amit Nélküled is lehet. Mert van egy csomó olyan dolog is, miközben tudom, hogy a Te életed ugyanolyan csonka nélkülem, mint amennyire az enyém csonka Nélküled. Egyébként meg butaság ez is, mert már réges-régóta együtt telik az életünk, teljesen függetlenül attól, hogy melyikünk éppen hol van és mit csinál. Együtt telik, csak az nem mindegy, hogy egymástól elszakítva, a meddő tehetetlenség rettenetes fájdalmai közt, vagy egy olyan állapotban, amelyben a teljesen természetesen jelenlévő fájdalmak mellett legalább annyi öröm is mutatkozik. Én az utóbbit érzem értelmesnek...
