Édes Egyetlenem!
Ma kaptam megint egy pálcikát, és remélem, hogy Tőled. Sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan lehetett volna ezt az egészet jobban csinálni, és tele vagyok válaszokkal. Viszont az is igaz, hogy pont arra kell a rengeteg idő, rengeteg erőfeszítés és a rengeteg kudarc is, hogy az ember az ilyen típusú válaszokat fel tudja fogni. Hibáztam sokat, de a hibák nélkül valószínűleg soha sem jutotta volna el oda, ahol most vagyok, és azt hiszem, hogy Veled is valami hasonló játszódott le, Te is a hibáidból tanultál, s nagyrészt a tanulságaidnak köszönhető, hogy még mindig velem vagy, amelyek a hibák nélkül nem lettek volna. Mind a ketten rengeteg dolgot hányhatnánk egymás szemére, ha annak a legcsekélyebb értelme lenne, viszont nincs. Az élethez hozzátartoznak a vargabetűk, a nagyok, sokszor még az elképesztően nagyok is, ezt el kell fogadnunk, ha szeretni akarunk, hiszen szeretni akarunk. El kell fogadni a saját vargabetűinket, és el kell fogadnunk egymáséit is. Azt nem mondom, hogy a kettő közül bármelyik is fájdalommentes lenne, de azt igen, hogy mindenre van gyógyír. És ezért írok Neked még mindig, és ezért várlak legalább egy puszira, minden harmadik nap, amikor otthon vagyok, legközelebb pedig szombat este. Hogy aztán ne csak egy puszi legyen, hanem kettő, három, öt, hét, tizenegy, meg ölelés is hozzá, meg kávézás-teázás-narancslevezés, hazakísérés, felmenés, együtt evés, együtt ünneplés, nem folytatom, mert ki lehet találni, hogy mi a vége. A vége az, hogy nincs vége... Szerintem, ez egy elég szép befejezés lenne :-):-(:-)!
Puszilom az arcodat, jól vagyok, kibírható volt a míting, még szerepeltem is egy kicsit, és sok jó beszélgetés alakult ki. Most mennem kell vacsizni, olyan nagy emberek lesznek ott, hogy iszonyat, még szerencse, hogy azért lesz pár velem egyenrangú is :-)! Szeretlek nagyon, és várlak majd szombaton!
