Édes Egyetlenem!
Nem tudom, mit írjak Neked, ma is lekésted az idősávunkat, jó másfél órával később jöttél, mint kellett volna, most akkor mi lesz, illetve meddig lesz így, vagyis sehogy, és addig, vagyis nem tudom meddig mit mondjak Neked? Itt a tavasz, szeretlek, Te is szeretsz engem, fogalmam sincs, hogy mire van még szükséged! Időre még mindig? Vagy további bátorításra? Vagy több szavaimból sugárzó szeretetre? Nagyon szeretlek, és komolyan gondolom, ha nem gondolnám komolyan, már rég elmentem volna világot látni, de még mindig itt vagyok Nyíregyházán, és ennek talán a legfontosabb oka pont Te vagy. Szeretnélek bátorítani, de hát hogy bátorítsalak, ha nem is láthatlak?! Mert csak a pálcikáidat láthatom. Nagyon szépek, de fogadjunk, hogy Te sokkal szebb vagy! Mi nem elég abban, amit teszek? Mi kevés még mindig? Olyan szépen összeszedtem magam, tegnap például annyira jól ment a futás, mint már nagyon régen, a munkámban is megállom a helyem, és a levelezéseimmel, az egyéb írogatásaimmal meg egyáltalán az egész életemmel haladok, és közben boldog vagyok, sok minden nehéz, persze, de összességében mégis csak magamra találtam, és ennek az egésznek csak egy híja van, hogy még mindig csak olvasgatsz ahelyett, hogy írnál is, vagy még inkább találkoznál velem. Ne, Édes, ne legyen ez így tovább, nagyon szépen kérlek, hogy ne legyen már! Gyere el, találkozzunk, bújj ide hozzám, kelljen Neked az a közelség, amelyet én tudnék adni, hiszen kell, hiszen látom, hogy mit összeszenvedsz a hiányától! Nő vagy, igazi nő, akinek egy férfi karjaiban kéne kivirágoznia. És az én férfiasságomnak is az az egyetlen fogyatékossága, hogy nem vagy itt, és nem virágzol ki a szeretetemtől. Csonkák vagyunk mind a ketten, olvasgatod ugyan a blogomat, de nem akarsz ennél többet, hát ezt fogjuk csinálni az életünk végéig? Van ennél nagyobb butaság? Most tényleg! Van? Hogy két ember, akiknek napocskánál is világosabb, hogy együtt kéne élniük, és együtt kéne fejlődniük, blogbejegyzések írásával és blogbejegyzések olvasásával tölti el a drága időt. Nem abszurd ez?! Nem az? Nincs fal, csak képzeled, nincs semmi olyan, amitől félni kéne, semmi túlélhetetlen nem következne be, ha egy fedél alá kerülnénk. Semmi, biztos vagyok benne, hogy semmi rettenetes nem történne, viszont történne egy csomó jó dolog. Nem egyedül feküdnénk le este, nem egyedül kelnénk fel reggel, lenne kihez szólni, lenne kit megsimogatni, lenne kitől a simogatást kapni. Meg mi minden mást még... Megtanulnánk, megértenénk egymást, bizakodó, boldog emberek lennénk, és pont ez lenne a legszebb benne, a magunk megértése és felfedezése egymásban, a találkozásaink által, egymás által. Erre van kitalálva, ezért vagyunk különböző neműek. Hogy abban az erőtérben, amelyet a Te nőiességed és az én férfiasságom kifeszít, érzékennyé váljunk egy csomó olyan dologra, amelyre máshogy nem válhatnánk érzékennyé. Ez az elérzékenyülés, és minden, ami abból fakad, az összes mélység és az összes távlat, életünk egyik legfontosabb összetevője, a szerelem, gyere, bátran lépj felé, nézd meg jól az órádat, és ne téveszd el többször, ha máskor nem megoldható, mert a munkáid nem teszik lehetővé, akkor szombaton és vasárnap jelezz, és írom ki Neked a randit máris a blogra, ország-világ láthatja majd, hogy megyek Hozzád, illetve Te jössz a Kossuth térre, illetve megyünk egymáshoz, hiszen nem is lehet másképpen. Puszillak, szeretlek, gyere, gyere,gyere! Nem győzöm mondani... Most is eltöltöttem írással egy jó órát! Nem jobb lett volna Veled?
