Édes Egyetlenem!
Mi nem azok vagyunk, akik az örökkévalóságig sem képesek bármi értelmeset kezdeni egymással. Mi nem béna kacsák vagyunk, és azok is azok a Z generációs kémcsőlények, akiknek egyetlen mentsváruk a posztolás, illetve a posztok olvasása nap, mint nap. Nem, Édes, nem erre vagyunk, nem erre születtünk, nem azért szeretjük egymást, hogy ezt csináljuk, amíg a világ világ, és utána még két napig. Mi az az álompár vagyunk, akik jó nagy pofonokat kaptak az életben, de egyik sem ütötte ki őket, mindegyikből fel tudtak állni, és tudtak tovább menni, és tudják magukról, hogy ezután is tovább fognak menni, mert az újabb pofonok sem fognak maradandó sérülést okozni nekik. Mi az az álompár vagyunk, akik nem dőlnek be divatoknak, trendeknek, mert nem tiszavirág életű aktualitásokhoz mérik magukat, hanem keresik a mélyben gyökerező alapösszefüggéseket életük minden napján, és törekszenek arra, hogy minden tettük, minden gondolatuk valódi, belőlük és a körülöttük lévő világ szeretetéből fakadó legyen. Mi az az álompár vagyunk, akik nem félnek beismerni és vállalni gyöngeségeiket sem, mert tudják, hogy a gyöngeségeikben mutatkozik be a megtartó erő, de azt is tudják, hogy a gyöngeség nem kifogás, hanem nap, mint nap megküzdendő akadály, mely folyamatosan segít nekik fejlődni, növekedni, többé válni. Mi azok az álompár vagyunk, akik tudják, hogy feladatuk játszani az utolsó leheletükig, feladatuk tanulni és továbblépni minden helyzetből, feladatuk állandóan meghaladni magukat, új dolgokat felfedezni mindenütt és mindenkiben, akivel csak találkoznak. Mi az az álompár vagyunk, akik tudják, hogy a szerelem nem egy eldobható használati tárgy, amelynek az a szerepe, hogy az embert egy bizonyos ideig bizonyos érzésekkel ellássa, hanem egy szikra, mely az élet szeretetéből pattan ki, a férfi-női polaritásban lángra lobban, és az a láng még akkor is lobogni fog, amikor 80-90 évesek leszünk, feltéve, hogy akarjuk azt a lobogást, és feltéve, hogy az élők sorában leszünk még akkor is. Mi az az álompár vagyunk, akik a szerelmet égetni akarják, és nem elégetni, akik tudják, hogy mely erényeket milyen irányokba kell gyakorolniuk, akik nem keverik össze a szezont a fazonnal, hanem inkább szétválasztják a kettőt, akik el tudják és el is akarják helyezni magukat saját és közös életük eseményterében. Mi az az álompár vagyunk, akik nem félnek élni és tapasztalni, akik derűs, tágas ölelésű szívvel közelítenek mindenhez, ami velük történik, és mindenkihez, akinek szükséges van a szeretetükre. Mi ez az álompár vagyunk, és ezért most már nagyon kéne, hogy végre találkozzunk, és kezdjünk el belenyalni a fagyiba. Engedd meg nekem, hogy az animátorod legyek, de közben Te legyél a múzsám, mosolyogj, lebegj, repülj, feszülj ki, lobogj, mint egy vidám zászló, mint egy tavaszi virág, hogy jó legyen Hozzád érni, sőt öröm fakadjon minden mozdulatunkból, amellyel egymást megközelítjük. Könnyed, vidám játékkal töltsd ki majd azt az időt, amely a miénk lesz, és én boldog örömmel fogok táncolni és énekelni Körülötted, és el foglak halmozni azzal a szeretettel, amelyet Te pattintasz majd ki belőlem. Vagy sírjál, őszintén és tisztán, hogy lehessen Veled együtt sírni és Veled együtt megvigasztalódni is. Édes Egyetlenem, erről van szó, gyere, ne késlekedj, mert már így is sokat késtünk! Gyere le szombaton a térre, öleljük meg egymást, és soha többé ne akarjuk azt a sivár semmit, amelybe egy kicsit mind a ketten beleszomorodtunk. Gyere le a térre, gyere le az időbe, a tér-időbe, az eseménytérbe, oda, ahol történnek a dolgok, és fejlődik minden, nem csak vegetál, mert szándéka, húzása van mindennek, mint a szélben dagadó vitorlának, mint a víz színén sikló hajónak! Ez az egy távlat tud minket kibontakoztatni, felemelni, emberré tenni. Ez az egyetlen egy! Gyere, hát!
Puszi az arcocskádra!
Kis Herceged
