Édes Egyetlenem!
Hát, az elmúlt hét napban volt pár szívhang kimaradás, de azon túl, hogy megemlítem e megfigyelésem eredményét, nem kívánok sokat beszélni róla, mert elegem van már a pálcika számolgatásból. Nem arra gyúrok, hogy népszerű blogolvasó legyek Nálad, hanem arra, hogy láthassalak ismét, és a lehető legrövidebb időn belül. Következzék most Király Eszter harmadik írása, amely nagy valószínűséggel az utolsó is, hiszen ennél szebbet úgy sem fogok találni tőle, de valószínű, hogy egy jó darabig mástól se. (Egyébként ezt olvastam először, a másik kettő később jött hozzá.) Egy hétig megint nem írok, képeket viszont fel fogok tenni, hogy ha megszáll az ihlet (vagy szimplán szeretnél tenni valamit a kedvemre), találj mindig valami újat a kisbolygón. Gondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha csak két naponta kapnál új képet (a blogbejegyzések címe lehetne éppen az is, hogy Kétnapocska képe), mondjuk megérdemelnéd, de hát az ember annyi mindent megérdemelne, ami végül is nem történik meg vele, így aztán én sem büntetni akarlak, hanem inkább szeretni, és ezért marad a már bevált napi megjelenés. Jövő kedden írok legközelebb, bár egyelőre még fogalmam sincs arról, hogy mit, mert az egy dolog, hogy hat év alatt kétezer bekezdésben szinte minden létező dolgot leírtam, de most még egy olyan nőtársadra is rátaláltam, aki ezt a kétezer bekezdésnyi mondanivalót egyetlen posztba tudta sűríteni. Nem tudom, hogy ehhez mit lehet még hozzátenni, félek, hogy már semmit, de majd meglátjuk egy hét múlva, ha addigra sem szánod el magad arra, hogy a játszótársam legyél, vagyis játszd velem mindazt, mint ami kevés közös versünk egyikében olyan szépen le van írva. Nagyon szeretlek, és abban biztos lehetsz, hogy ez a szó egész más tartalmakat is nyert nálam, mint amilyennel 8 éve rendelkezett. Sőt szerintem ugyanez igaz lenne Rád is, a "szeretlek" szó a Te szádból is máshogy csengne. Ha kimondanád :-)... Puszi!
Kis Herceged
"Belőlem valaki útra vált / És én utána néztem / Jól van hát, menjen, tűnjön el / Az én jobbik részem /... Hosszasan nyújtózik minden út / Valahogy nincsen semmi úgy / Minden szó mástól eltanult / Mióta útra vált a jobbik részem / Győzni sincs kedvem nélküle / Énekelni sincsen / Szórakozottan szórom el / Sok nagy régi kincsem (Cseh Tamás – Bereményi Géza: A jobbik részem)
Harcolni, megvédeni, fejlett igazságérzetnek hangot adni, késeket fenni, csomót oldani, felvértezve útnak indulni mit sem ér számára, ha én nem vagyok ott. Akkor nincs összevillanó, megerősítő, büszke mosoly, nincs elismerő, pártján álló, csillogó tekintet, nincs női szempont, nincs lágyított, finomított verzió, életén nincs női kezem nyoma. Ha én nem vagyok neki, akkor ő az üres karosszéknek magyaráz, ahol egykor ültem, vagy ülhettem volna, mesélné férfias sikereit, megnyert, vagy elvesztett csatáit, majd én jelképesen kimosnám a sebeit, és ahol én fekszem, az volna az ő ágya.
Ha én nem vagyok neki, akkor ő nem érez igazi diadalt, és meg-megújuló vágyat a győzelemre, hanem csak valamiféle hím acsarkodást, egymásnak feszülő, maszkulin erőfitogtatást, múló, tünékeny endorfint, de hatása elillan, elpárolog, kiürül a szervezetből. Ha én nem vagyok neki, akkor ő olyan, mint a többhetes, esőáztatta fadarab, csak hasztalan füstölög, és az időt húzza, de képtelen lángra lobbanni. Akkor ő egy erejét vesztett, sebeit nyaldosó, kiábrándult, magányos, látszatmegoldásokba kapaszkodó papírkatona.
Ha én nem vagyok neki, akkor ő elfárad, és leteszi a fegyvert a saját lábai elé, de nem mondja senkinek, mennyire fásult, és kifárasztja már a rengeteg szexista, mizogin ingerhatás. A látszatot még fenntartja, a maga útját járja, és köszöni szépen, így jó neki. De bárcsak megbizonyosodhatna, hogy érdemes és tiszta a szívem, akkor kézen fogna, és feltárná, megosztaná velem kincseit. Én lennék a jobbik fele, és micsoda érzés belemerülni ebbe a kifejezésbe, pedig tudja jól, hogy ő egyedül is kerek egész, nem valamiféle harmatgyenge, támaszkodni vágyó félember. Ha nem vagyok neki, akkor ő már nem bízik egyetlen nőben sem, mert mind megátalkodott, számító betolakodó, illetéktelen személy az életében. A csiribiri, macskatestű nőkre pedig főleg nem apellál, azok csak az aranyát ássák, a vérét veszik, és ellopják a lelkét. Akkor ő egyedül marad, és a külcsínre utazik, a belbecst meg rohadni hagyja, korhadni, porladni, mintha a fakéreg belsejében millió szú rágná. Ha én nem vagyok neki, akkor titkon arról álmodik, hogy megpihenne már valaki ölében, csak egyszer, egyetlen egyszer simogatná valaki álomba ebben a nyomorult, szeretet ellen beoltott életében. Ám attól retteg, hogy bőre már nem tűri az érintést, a női kéz simítása majd kellemetlenül csípi, rázza, mint az áramütés.
Ha én nem lennék neki, akkor látnám őt állni leszegett fejjel, cigarettafüstje sűrűjében, egy szomorú, magányos, színeit vesztett férfi-porta teraszán. Olyan szép, és életteli lehetne az a hely, a naplemente fényei is a narancsszín finom árnyalataival vonnák be szívesen, felöltöztetnék, mint a többi házat, visszaadnák színeit. Nincs nekem dolgom ott, mégis belépnék kiszabadítani a rózsákat a fullasztó indák közül. Elhúznám a nehéz, por fedte függönyeit, lemosnám a homályos ragacsot az ablakokról, beengedném a csípős, esőillatú levegőt, friss virágot tennék a vázába, és kikísérném rossz lábain őt is az erőtlen őszi napsütésre, hadd járja át a tagjait valami melengető, női gondoskodás. Leporolnám azt a részt a pókhálós falon, ahol valaha az én fényképem volt, és meggyőzném arról, igazán nem istenkáromlás szembenézni a múltunkkal és őrizni emlékeinket. Ha én nem vagyok neki, ő azt gondolja, fitogtatni való férfiereje végtelen, akkor páncélt növeszt, vasálarcos macsó lesz, érzéketlen rosszfiú, vagy valami hasonló; de meghasadt szíve, óriás múltcsomagja, fel nem dolgozott sérelmei, anyátlansága, asszonytalansága, kötődésre való képtelensége ott villog majd örökre kérdőjelként, ha még egyszer a szemébe nézek. Ha én nem vagyok neki, akkor is férfi marad, de férfibb volna mégis énvelem.
És ha mégis velem volna, miattam, értem volna jó.
(Király Eszter)
