Édes Egyetlenem!
Ez az év legsötétebb napja, a napocska ma van a legrövidebb ideig az égen, ami jó hír, mert innentől kezdve fél évig megint hosszabbodnak a nappalok, én a magam kis Napocskájával kapcsolatban pedig abban bízom, hogy ezalatt a fél év alatt, sőt mindjárt az időszak elején sokkal közelebb fog kerülni hozzám.
Azt találtam ki, hogy leírom Neked, mért érzem fontosnak, hogy szeress, azon túl, persze, hogy szeretni és szeretve lenni is jó. Az utóbbi levelekben már céloztam arra, hogy az a világ, amelyben élünk, nem a világok legjobbika, vagy talán szerencsésebb úgy fogalmazni, hogy még nincs kész, még sok javítani való van rajta, és a javítások egy részét pont nekünk kell elvégeznünk. Ez a gondolat már régebben is derengett bennem, de az utóbbi évek során mélyült és egészen plasztikussá vált. Az rossz, ha az ember csak szolga módon követi a körülötte lévő közeg logikáját, mert azáltal csak egy rendszer közkatonájává tud válni, az életét külső diktátumok szerint fogja élni, vagyis anélkül, hogy az ő személyes és egyedi lényéből bármi megcsillanhatna, kifejlődhetne. Ez az életmód viszonylag egyszerű, viszont pont a lényeg hiányzik belőle. Ha valaki készpénznek veszi a külvilág ítéleteit, és nem foglalkozik azzal, hogy ő maga kicsoda ebben az egészben, mennyiben más, mint a közege, melyek az ő személyes, megkülönböztető jegyei, mit jelent az ő "eddig még soha nem volt és ezután már soha nem lesz" szófordulattal érzékeltethető egyedisége és megismételhetetlensége, és nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy annak az egyediségnek, annak a megismételhetetlenségnek milyen viszonyba kell kerülnie a másokkal, akkor nem megakad a személyiség fejlődésben, hanem el sem indul az úton.
Ez egy egészen általános probléma, és csak a körülöttünk felhalmozódott köd sűrűségét jellemzi, hogy alig páran kerülnek a tudatába. Hagyományok, megszokások, társadalmi konvenciók ilyen-olyan berendezkedések tudattalan vagy nagyon kevéssé tudatos szálain élünk, és töltjük el azt a drága időt, amelyet egészen másra is, a személyiségünk felnevelésére és kibontására is kaptunk. Még azok is, akik egyébként úgymond jót csinálnak sokszor. Mert jót én is csináltam sokat régen is, amikor a világos, célzott útkeresésre még kevesebb figyelmet fordítottam, és most már látom, hogy az a jó lehetett volna sokkal jobb is, ha értőbben, szeretőbben tettem volna, ha nem a mástól ellesett, másolt jót tettem volna, hanem a magam személyiségének megfelelőt vállaltam volna el..
Az elmúlt egyedül töltött évek alatt volt alkalmam nagyon sokat gondolkodni erről, és valóban gondolkodtam is, útkeresésem vetületei azok a tevékenységek, amelyeket és ahogy most űzök, és azok az írások, amelyek az ilyen-olyan blogokban megjelentek. A Dallamokban szépen le van írva, hogy mi a férfi útja, kevés olyan egyértelmű megfogalmazással találkoztam, mint ebben a könyvben, és most már érzem nagyon világosan, hogy egész hátralévő életem arról fog szólni, hogy a ránk telepített ilyen-olyan ködökből törekedjek egy kicsit kilátni. Nem akarok konformista lenni semmilyen téren, az élet nem a kényelemről szól, sőt a túlzott kényelem általában tönkre is teszi az embert. Valamennyi pihenés nyilván kell, de sokkal kevesebb, mint amennyit sokan gondolnak, viszont az esztelen tevékenységbe való menekülés ugyanúgy zsákutca. Olyan ember szeretnék lenni, aki egyre jobban tudja, hogy mit miért csinál, tudja azt, hogy felelős a talentumaiért, és tudja azt, hogy saját fejlődése és a világ rá tartozó fejlődése ugyanannak a dolognak a két arca.
Ez csak a bevezető volt, még ha hosszúra is sikeredett, mert eddig magamról írtam, nem Rólad, de most Te jössz. Azt gondolom, hogy egy olyan férfit, aki már maga mögött hagyott sok kényeztető fészekmelegséget, és akinek szándéka, hogy a még meglévőeket is szép lassan elhagyja, szóval azt gondolom, hogy egy ilyen férfit lehet szeretni, és attól a szeretettől, az, aki szeret, tud többé, jobbá, megvalósultabbá, boldogabbá válni. Ez a legfontosabb üzenet, azért szedtem vastag betűvel. Mert itt tényleg a szeretetről beszélek a szó legvalódibb értelmében, amelyik már olyannyira feledésbe merült, hogy lassan ki lehetne állítani a múzeumba a különböző őskövületek közé. Nem kényeztetésről, babusgatásról, jókodásról, rejtett dominancia gyakorlásról, érzésekről szólok, hanem a szeretetről, amelyért mindig küzdeni kell, de amely az embert valódi átalakulások felé viszi. Nyolc évig azért dolgoztam (na jó, hat, mert az első kettőt eléggé ellógtam), hogy ebben az értelemben szerethetővé váljak a Számodra. Úgy gondolom, hogy a velem való élet tényleg szeretetre késztetne, és úgy gondolom, hogy végtelenül nagy szükséged van arra, hogy így szeress, hisz abból a lehetetlen állapotból, ami most van, hogy én blogot írok, Te meg blogot olvasol, és csak ezzel jelzünk egymásnak, ideje lenne kivergődni. Egyébként nem vagy egyedül, a nők 95%-a azért nem boldogul az életével, mert nem szeret, és azért nem szeret, mert nincs mellettük olyan ember, akit így lehetne és így kéne szeretni. Egy olyan férfit, akit csupán a legszűkebb környezete kényelmének megteremtése köt le, és semmi egyebet nem tesz, nem lehet így szeretni, hiszen az az ember nem önazonos, nem a maga életét éli, alkalmazkodik csupán, abban lehet, hogy jó, de biztosan nem ez az egyetlen dolog, amit tennie kéne. Egy komfortista férfit lehet sajnálni, ha valamilyen kényelmetlenség éri, vagy lehet vele szövetségre lépni még több komfort megteremtése végett, de szeretni nem lehet. Szeretni azt a férfit lehet, aki legalább elkezdte a környezete által felállított sematizmusokból való kiszakadást, önmaga igazi valójának, belső lénye gazdagságának feltárást. Az én életem legnagyobb ajándéka Számodra a szerethetőségem, amely abból fakad, hogy nem cövekelek le egy adott életpálya modellnél, hanem vállalok mindent, ami csak meg akar történni velem. Lehet, hogy én sem voltam elég tudatosan elszánt nyolc éve, sőt tudom, hogy nem, de azóta útnak indultam, és biztos lehetsz abban, hogy amíg élek, menni is fogok, és ezzel a menéssel szolgáltatni fogom Neked folyamatosan a lehetőséget arra, hogy szerethess, és az jó lesz Neked, mert onnantól kezdve nem pót-, hanem valódi cselekvésekkel tudod majd eltölteni a napjaidat, és nekem is jó lesz, és én is szárnyakat és újabb lendületet fogok kapni tőle, és így beindulhat egy kölcsönös inspirációkból álló visszacsatolási kör, amelyben nem is tudom milyen magasra tudnánk emelkedni, mint a vitorlázórepülők, amikor termiket találnak. Ez van leírva a Dallamokban egyébként, és már az is kész csoda, hogy ez a könyv mind a kettőnknek megvan, mert kapni már nagyon régóta nem lehet. E könyv két példányban való megléte szépen beilleszkedik azoknak a szinte letaglózó jeleknek a sorába, amelyek folyamatosan kísértek minket, de amelyek ellenére sem élünk együtt még mindig. Pedig üvölt belőlük, hogy együtt kéne élnünk.
Nem Rólad szól a történet, illetve nem csak Rólad. Én is sáros voltam, Te is sáros voltál, a kimosakodás nagy része pedig az én felelősségem, ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Azért is írok Neked olyan szorgalmasan, azért is érzem, hogy egyszer meg kell találnom a jó szavakat, azokat amelyek véget vetnek ennek a hosszú várakozásnak, és elhozzák a mesébe illő kifejletet. Január 7-dikén elindulok az óperenciás tengeren túlra, egy királyfinak, ha szerelmes, az a dolga, hogy oda is elmenjen, hát, nekem most úgy néz ki, hogy megadatik ez a küldetés, mely későn jött férfibeavatásomra teszi fel a pontot, viszont előtte legalább egyszer nagyon szeretnék találkozni Veled. Kérlek szépen, adj nekem erre lehetőséget, ha csak teheted, ha csak egy mód van rá. Persze, Te döntsd el, hogy mit csinálsz, még egyszer mondom, nagyon jó lenne magammal vinni az ölelésedet, és nagyon jó lenne itt hagyni Neked az enyémet, de még fontosabb, hogy a hosszútávú növekedési pályára álljunk. Én tudnék növekedni Melletted, Te tudnál növekedni mellettem. Az együttélésünk helyzetei, azok a küzdelmeim, amelyekben Te nagy odaadással tudnál mellém állni, érett, felnőtt, tudatos nővé nevelnének, és nem hiszem, hogy ezt bármi más ki tudná váltani. Olyan nagy szükséged van arra, hogy engem szeress, mint egy falat kenyérre. Kérlek szépen, ne hagyd ki ezt az esélyt! Szeress, szeressük egymást, mert abból egyikünk se jönne ki rosszul! Sok víz lefolyt a Tiszán, sok esély elment, de jöttek helyettük újak, és csak rajtunk múlik, hogy mit kezdünk velük. Lesz-e minta, példa, világító páros csillag az életünk sokak bizalmának növekedésére, vagy átéletlenül fognak elveszni a lehetőségek, amelyekből ma még mindig számolhatatlanul sok van, de soruk mégis megszakadhat egy szomorú, szerencsétlen perc alatt akár, és akkor fájó lesz a számvetés, hogy mit mulasztottunk el örökre. Van egy sor az egyik dal szövegében, egyszer már írtam róla Neked, de talán nem fogtad fel egészen:
Kezdjetek el élni, hogy ne kelljen félni
Az utolsó órában, mikor már mindent megbántam
Ezerszer megbántam, oly sokáig vártam
Hogy elmúlt az élet…
…kezdjetek el élni!
Ez legyen a végszó, meg az, hogy puszi az arcocskádra :-)! A legvége pedig az, hogy szeretlek!
Kis Herceged
Ui: Ha az utóbbi napok gyatra látogatottságával azt akarod üzenni nekem, hogy ne is reménykedjek a karácsonyi randevúban, akkor azt kell mondanom, hogy emiatt kár volt fáradoznod, mert hogy én reménykedni fogok minden praktikád ellenére is, az tuti fix! Nyolc karácsonyon keresztül reménykedtem, majd pont a kilencedik alkalmából nem fogok így eljárni? Nem is tudom, hogy gondolhatsz ilyet! Ugye, Te sem hiszed komolyan, hogy engem ilyen olcsó trükkökkel meg lehet vezetni? Nem ma jöttem le a falvédőről :-)!
