Édes Egyetlenem!
Jaj, ha tudnám, hogy mi jár a fejedben, meg főleg a szívedben! Nem hiszem el, hogy nem mozgolódik Benned a gondolat, hogy szóljál nekem, és legyünk végre túl ezen a szenvedésen egy életre... Nem is tudom, hogy mikor kínálkozott rá ilyen jó alkalom utoljára, mint most! Még mindig van pár nap, hátha összegyűlne a bátorságod a végére. A legvégére, de még pont időben. Messzire megyek, és nem lesz nagyon könnyű küldetés, de azért túl nehéz se, pont olyan lesz, amilyennek egy utolsó próbának lennie kell. Azt írtam tegnap, hogy akár el is jöhettél volna velem, hogy együtt strandoljunk az óperenciás tenger túl partján, de aztán rájöttem, hogy jó ez úgy is, ahogy végül lett, mert az óperenciás tenger nem strandolásra való, legalábbis a népmesékben egyszer sem fordul elő ez a motívum. Most elmegyek, megnézem, milyen ott a világ, aztán ha jó, akkor elmegyünk együtt is egy másik alkalommal. Csak gyere vissza hozzám, programozd át azt kis buksi szívedet, ne láss rémeket, ne lásd az életed végét abban a kifejletben, hogy elkezdesz valakit igazán szeretni, ugyanis nem az, nem ér véget semmi attól, sőt pont akkor kezdődik el egy csomó minden dolog, amelyek már olyan régóta hiányoznak Neked, hogy az szörnyű. Nem tudom, hogyan kelsz, hogyan fekszel, nem tudom, hány százalék az esélyem, de kérlek, ne maradj el megint, hogy a keveset jelezd. Mert ha még mindig csak kicsi eséllyel, az engem egyáltalán nem érdekel, és nem is mérvadó, hiszen legnagyobb bizonytalanságban is megszülethet egy nagy bizonyosság, sőt, sokszor pont ott születnek meg a nagy bizonyosságok, vagyis ez egy kicsit furcsa matek, nem olyan, mint amilyennek az ember elsőre gondolná. Itt fejezem be, mert kezdek túlszaladni, zárásként csak annyit, hogy nagyon szeretlek, és Melletted állok ebben az őrült nagy dilemmádban is, amely történetesen pont velem kapcsolatos :-)! Puszi az arcocskádra, puszi a homlokodra, puszi mindenhová, ahová csak lehet...
Kis Herceged
