Édes Egyetlenem!
A kilenc év alatt, amelyet Tőled távol töltöttem (mert úgy érzem, hogy a közben lezajlott kevés találkozásunkban sem voltál jelen igazán), sok mindent átgondoltam, megértettem. Leginkább azt, hogy mi emberek mennyire nehezen szakadunk ki azokból a sztereotípiákból, sablonokból, amelyek a környezetünket építik fel (és azzal együtt - sajnos - minket is), mennyi rengeteg szállal kapcsolódunk akkor is, amikor egyálalán nem kéne, azokhoz a gondolkozási és viselkedésmintákhoz, elvárás gyűjteményekhez, amelyekhez nekünk magunknak személyesen csak annyi közünk van, hogy bennük nőttünk fel, de amelyek reflexszerű átvétele, használata, sőt tisztelete egyáltalán nem válik dicsőségünkre. Megértettem azt is, hogy mennyire válunk ezáltal nem önálló emberi lényekké, hanem egy egyre kegyetlenebbül, egyre egysíkúbban, egyre elszegényítőbben működő rendszer félig-meddig tudattalan kiszolgálóivá, robatjaivá, pedig ebbe a rendszerbe már most is rettenetes ellentmondások vannak beprogramozva, és a dolgok mai állása szerint ennek a rendszernek a működése akár az emberi lét teljes megsemmisüléséhez is vezethet, hiszen legalább egy tucat szcenárió létezik arra, hogy miként fogunk szépen, lassan, gyorsan mindent elpusztítani magunk körül, annak ellenére, hogy az emberek 99%-a ezeket a szcenáriókat a közege nem törődömségéből levezetve a science-fiction kategóriába sorolja. Nem csupán arról van szó, hogy nagyok a veszélyek, hanem arról is, hogy az összeomlásunk lényegében már megkezdődött, hiszen már most is számtalan olyan szörnyűség játszódik le körülöttünk, amellyel semmit sem tudunk kezdeni, és amelyek hosszabb távú rendeződésére komoly esélyek egyelőre nem látszanak. És ha erre mi azt mondjuk, hogy kicsik vagyunk hozzá, meg különben is, nem mi irányítjuk az országokat, főjjön a politikusok feje, és nem mondjuk ki, illetve lehazudjuk, hogy az a töménytelen gazság, amely lezajlik embermilliárdok közömbösségéből meg kishitűségéből rakódik össze, belőlünk, a mi közömbösségünkből és a mi kishitüségünkből is, mert gyávák vagyunk, mert nem bízunk magunkban, mindenre képtelennek állítjuk be magunkat, és ezen a címen elássuk a talentumainkat, ahogy a bibliai példabeszédben is elhangzik ez, nem merünk felvetni olyan szempontokat, amelyeket a közszemlélet nem vet fel, nem merünk szembemenni a mainstreamekkel, nem merünk szembe menni azzal a felületes képpel, akikké a külső körülmények hatására a felszínünkön váltunk, nem merünk számot vetni a belső világunkkkal, belső világunk gazdagságával és összetettségével, nem merjük bevallani, meglátni, hogy mi mindent hordozunk még magunkban azon kívül, amiről már eddig is tudtunk, nem merünk kapcsolatot teremteni belső lényünnkel, azzal a lélekkel, azokkal a személyes valóságokkal, akik mi magunk a szívünk mélyén vagyunk (ami mellesleg nagyon kényelmes, hiszen így itt és most, illetve egy rövid ideig el tudunk kerülni egy csomó nehézséget), akkor ugyanannyira kétség kívül nem is fog lejátszódni semmi abból az emberi fejlődésünkből, amelyért megszülettünk, akkor lefuttatunk magunkon egy végtelenül szűk és távlattalan, illetve egyre szűkebb és egyre távlattalanabb algoritmust, amiben mi magunk meg sem fogunk jelenni, ami nem a miénk, ami egyszerűen kétségbeejtő, illetve olyan fokú pazarlás, hogy arra nem is létezik kifejezés egyetlen nyelvben sem.
Rengeteget gondolkodtam, írtam, leveleztem ezekről a kérdésekről az elmúlt évek során, van vagy féltucat blog az interneten, amelyek erről az útkeresésről szólnak. Biztosan jutottam már valahová, de azt hiszem, hogy az út egészéhez képest még mindig nagyon az elején járok. Az életem hátralévő részének fő motívuma ez a folyamat lesz, illetve az, hogy haladjak az úton, egyre érettebb, egyre bátrabb, egyre alázatosabb, egyre igazabb férfivá váljak. Nem olyanná, aki benyal ennek a világnak, meg a képviselőinek, hanem olyanná, aki mer új távlatokat nyitni magában és maga körül úgy egyébként, ahogyan sokan tették előtte, meg úgy, ahogyan sokan teszik most is, hiszen szinte minden ember életében megcsillan valami abból a gazdagságból, amit az illető hordoz, csak ezeket a csillanásokat legtöbbször észre sem vesszük, mert egy fogalmi gondolkodáson keresztül közelítünk egymáshoz, amely egy csomó mindent teljesen elfed, meg egy olyan szemüveggel, hogy mit nyerhetnénk ki a másikból a magunk számára, és nem azzal a szándékkal, hogy gyönyörködjünk és örvendezzünk benne, abban az emberi lényben, aki igazán ő, és segítsük is őt abban a kibontakozásban, amely az életét jelenti. Voltak ilyen emberek mindig és mindenütt, és vannak is olyanok, akik mernek valami újat hozni, csak az a baj, hogy sokan mégsem elég bátrak feltenni maguknak a lényeges kérdéseket, pedig ha megkeresnék magukban az igazi énjüket, ha hinnék, hogy ők maguk a mindent jelentik kicsiben, hiszen mindenki az egész világmindenséget hordozza magában, és hinnék, hogy egy alázatos, szép élettel azt a mindent fel lehet mutatni, akkor abból a mindenből elképesztő átalakulások, nagy szemléletváltások, és azokon keresztül egy csomó jó tudna fakadni. Ahogy azt például szeptember 8-án közülünk eltávozott édesapám is felmutatta, aki pont ilyen ember volt, aki mindent-mindent ennek a keresésnek a jegyében tett, mert nagyott meríteni, és messzire jutott, és ha formájában nem is, de tartalmában lehet folytatni azt, amit ő csinált.
Kimondatlanul, öntudatlanul ez volt az első négy évünk főárama is, annak a négy évnek, amelyet olyan őrült módon töltöttünk el együtt. Nyitogattuk ki magunkban, meg egymásban ezt a kis világot, amelyre utána úgy csaptad rá az ajtót, ahogy a konyhára a huzat, ha feltámad a szél, és befúj a nyitva hagyott ablakon. Nem értettünk semmit, rengeteget kellett tanulnunk, hogy valami kicsit kivilágosodjék, tudatosodjék, rengeteg dolognak kellett tisztázódnia, de én azt hiszem, hogy aminek tényleg nagyon meg kellett történnie, az mostanra valóban megtörtént. Előállt egy férfi, aki tudja, hogy mit akar, határozott stratégiával rendelkezik élete hátralévő részére (már amennyire egy ilyen stratégia lehet határozott), és előállt egy nő, aki számára minden eddiginél plasztikusabban mutatkozik be egy döntési helyzet, hogy akkor ő ezt a férfit elkíséri-e és segíti-e az útján, hogy azáltal a saját élete is kiteljesedjék, vagy inkább elbújik ennek az egész beteg világnak a 95%-ával együtt a mindenféle színlelések, játszmák, meg a különböző terelések, hárítások által ideig-óráig fenntartható biztonságérzetekbe. Mert azok a biztonságérzetek tényleg tiszvirágéletűek, hiszen az ember egész földi élete is gyorsan lepereg, nemhogy a szakaszai, de egyáltalán nem mindegy, hogy közben mit tesz meg, és mit nem. A lényegen nem változtat az, hogy jössz-e velem vagy sem, mert én onnan, ahová jutottam, visszafordulni már nem fogok, de a részleteket azért befolyásolja. Bemutathatnánk egy olyan párkapcsolatot, amilyet még nem látott a világ, élhetnénk úgy ketten, ahogy eddig még egyetlen férfi és nő se élt együtt. Mert minden párkapcsolatnak ez a lényege, ahogy az életünk minden pillanatának is, az egyediség, és az általa feltáruló szépség, de minden párkapcsolat mégis kétségbeejtő mértékig elmegy másfelé, ellesett praktikák gyakorlásába, technikákba, mindenféle olyan pótszerek halmozásába, amelyekre akkor van szükség, amikor nincsen más, nincsen cél, nincsen tudatosság, nincs rendezett, tiszta szándék, nincs odaszánás, nincs szeretet, nincs semmi, csak egy csomó beteg nyavalygás, egy beteg, magával mit kezdeni nem tudó közeg vergődésének másolása. Tudom, hogy ezt egy nő pont így soha nem fogja érezni, de azt is tudom, hogy éppen azért van szüksége egy férfira az életében, hogy egy kicsit pont így érezze mégis.
Szeretném, ha velem jönnél, mert óriási potenciálokat érzek magunkban, nagyon tudnánk szeretni egymást, úgy, ahogy keveseknek adatik meg, hiszen keveseknek van ilyen történetük, olyan pár lehetnénk, hogy az életünk végéig áramolhatna rólunk a remény és a bizalom az emberek felé, de eröltetni nem fogom, sőt lassan tényleg le fogom zárni ezt a blogot, illetve le fogom törölni. Kicsit átgondoltam, és a gondolataim nyomán módosítom a három hete kiírt feltételeket, főleg azért, mert tényleg azt akarom, hogy Te dönts, érezd át a felelősséget, amely a Te kezedben van, mert ha hoznál egy igazi döntést, az egy tűzkeresztséggel érne fel, vagyis nagy, legalábbis nagynak hitt falak leomlásával, egy csomó dolog életedben való azonnali megoldódásával. Lehet kérni a Kisbolygó törlésének az elhalasztását, ehhez hétfőtől vasárnapig öt pálcikás nap, vagy hétfőtöl vasárnapig legalább két egymást követő időkapus pálcikás nap kell, amíg ez megvan addig elérhető és olvasható marad ez a blogom, de ha egyik feltétel se teljesül valamelyik héten, akkor úgy veszem, hogy végképp lemondtál a mese végéről, és beleegyeztél a DEL-be. És beleegyeztél abba is, hogy bármi lehet azután. Nem viccelek, komolyan mondom. Komolyan mondom, hogy szeretlek, de komolyan mondom azt is, hogy a kilenc év ellenére is változtatni fogok, ha nem jelentkezel. Szóval nyugodtan emeld fel azt a gyönyörű kezedet, amelyen összesen öt gyönyörű új van, jó magasra :-)! Vagy emeld fel mind a két kezedet a tíz gyönyörű ujjal, vagy csak egyszerűen tárd ki a két karod, és ölelj át, és hiheted, illetve elképzelheted, hogy azt az ölelést mekkora örömmel fogom majd viszonozni. Egyébként azt hiszem, hogy ez az egész csak egy kis bátorság kérdése, semmi más nem kell hozzá. A félelmeink gúzsba kötnek, illetve egy csomó elképesztő baromságra vesznek rá minket, na, ezen kell egy cseppet lazítani, és aztán két cseppet, és aztán hármat és aztán tovább, mindig egy cseppel többet kell hozzátenni a bátorsághoz, hogy tudjunk egy boldog fejlődő életet élni egymással és egymásért, és mindenkiért, aki a Földön létezik, vagy létezni fog. Várlak, Édes Egyetlenem, puszi az arcodra :-)! Egyébként régen volt egy igen napunk, fogadni mernék, hogy még mindig emlékszel, hogy az év melyik jeles napjára esett. Sőt még az ennél pontosabb időadatra is, hiszen az óra-percben is megállapodtunk akkor, amikor még minden rendben ment... Illetve, hát azóta is minden rendben megy, hiszen kellett nekem ez a kilenc év a talpra álláshoz, és valami azt súgja, hogy Neked ugyanannyira szükséged volt erre az időre a Te ugyanannyira fontos talpra állásodhoz. Ezzel a megnyugtató érzéssel búcsúzom, hogy hosszú volt a távollét, meg nehéz, de megérte, mert jobb emberekké váltunk közben, és fogunk tudni most már együtt élni egymást segítve, egymást szépen felemelve és az egész teremtett világ örömére. Puszi az arcodra, szeretlek nagyon!
Kis Herceged
