Édes Egyetlenem!
Mikor leszünk azok, aki valójában vagyunk, vagy legalábbis mikor leszünk hajlandóak elindulni saját kis belső világunk felfedezésére? Annak a belső világnak a felfedezésére, amelyet az ember a szívével lát, mert a szem számára láthatatlan. Mikor kezd el a magunk, a saját lényünk gazdagsága felé vezető út fontosabbá válni, mint az a majomparádé, amelyikbe a világ sodor minket a nap 24 órájában a hét 7 napján? Mikor kérdőjeleződik meg bennünk egy picit az a rengeteg előítélet, szabály, reflex, beidegződés, program, amelyet a környezetünk vetít ránk vagy futtat rajtunk? Mikor kezdünk el kinőni ebből a sártengerből, mikor lesz pár hajtás, virág, öröm, szeretetféle általunk?
Tudom, hogy nehéz függetlenedni attól a közegtől, amely felnevelte az egyik részünket, a számára fontos funkcionalitásokat kifejlesztette, miközben más területeket teljesen elhanyagolt bennünk. Nehéz ennek a közegnek a színfalai mögé látni, és nehéz elhinni, hogy más is van, nem csak azok a káprázathegyek, amelyekkel most etetnek minket, de a felnőtt ember arról ismerszik meg, hogy a díszletek mögé néz mégis, mozdul a nagyobb látásért. Nem kell hozzá semmi, csak egy mákszemnyi bátorság meg egy mákszemnyi hit, mert a többit majd folyamatosan fogjuk kapni hozzá utunk során. Az elinduláshoz nagyon kevés kell, és a következő lépéshez is mindig csak egy picivel több annál, ami már van, illetve a hit, hogy az a pici is elérhető, mert velünk növekszik a bátorságunk, és végül a mindig kicsivel többől származik egy folyamatosan elegendő bizonyosság, amely minden határon túl kitart (a matematikában ezt hívják teljes indukciónak, ha jól emlékszem :-)
Ha kicsit nagyobb figyelemmel fordulnál saját lényed felé, ha nem a világ szempontjai szerint méregetnéd magad, mert elhinnéd, hogy Te százezerszer több vagy minden szerepnél, és minden elméletnél, amelyet a világ Rád és Beléd szuggerál, akkor hamar kiderülne Számodra, hogy mit keresek én Körülötted. Erről szólt a hat évvel ezelőtti mese is, pedig akkor még messze nem voltak ezek a dolgok olyan tudatosan végiggondolva, mint mostanra. A tükör a szíved, ha meglátod benne magad, új erőre és új bátorságra kapsz, és lesz kedved új dolgokat elkezdeni, nem csak azt ismételni a végtelenségig, amit eddig már százezerszer megtettél. Ezen az úton segítettem Neked a láthatatlan jelenlétemmel, én voltam az ablak alatt furulyázó legény, aki persze maga is változott, erősödött közben, akinek a jelenléte egyre tisztább és egyre valóságosabb lett, és most már szeretne feltűnni a tükrödben, vagyis a szíved belsejében.
Abból a nézőpontból, ahonnan eddig néztél a velem kapcsolatos kérdésedre kilenc éven át se lett válasz (mutatja ezt például, hogy még mindig nem élünk együtt, miközben a pálcikáid a statisztikában ott ágaskodnak kitartóan), és most már gyanítható, hogy onnan nem is fog látszani soha semmi. Ha onnan nézel rá, ahonnan eddig, a halálod előtt két perccel se fogod tudni eldönteni, hogy kell-e Neked Gyuri vagy sem. Nem azért, mert ez a kérdés olyan nehéz, hanem azért, mert a nézőpont nagyon rossz, ahonnan tekintesz rá. Kívülről nézel rá, azokon a szűrőkön keresztül, amelyeket a világ használ, amikor egy kapcsolatról akar állítani valamit. Ez egy teljesen halott és távlattalan nézés, ez a szemmel való nézés, amelyről Saint-Exupery világosan leírta, hogy mire jó. Leírta azt, amit Te is olvastál, sőt rég megértetted és a magadévá tetted. Vagy mégse? Csak olvastad, de magadévá nem tetted? Akkor tedd magadévá most! Válts nézőpontot, nézz a szíved mélyéről, és meg fogod látni rögtön, hogy én vagyok-e a kincsed vagy más! Meg fogod látni először is, hogy van-e kincsed egyáltalán, vagy csak sodródsz külső diktátumok szerint, mert igazi magadat, a kincset váró kincses kamrát magadban még mindig nem vállaltad el. Ne azokkal a szemüvegekkel nézz, amelyekkel a minket körülvevő társadalom szürke eminenciásai néznek, szíved belső látásával nézz mindenre! Akkor sem lesz sokkal könnyebb az életed, de sokkal-sokkal tartalmasabb lesz, tele lesz gyönyörű eseményekkel, fejlődésekkel és felismerésekkel, olyanná fog válni, mint egy puzzle kirakása, minden nap pár képdarab a helyére fog kerülni, és minden nap egyre több fog kirajzolódni a nagy egészből. Újra csak azt mondom, hogy merj nézőpontot váltani, merj elszakadni az egyedül üdvözítőnek beállított rendszer konform gondolkodásoktól, mert csak Te számítasz, csak Te vagy, a rendszer nincs, a rendszer csak egy káprázat, amelyet a maga elől menekülő ember rettenetes félelmében kreál, és amelybe bezárja magát, a kulcsot pedig kihajítja a maga által odaképzelt falon kívülre. Az életünk több ennél, ha nem akarunk egy szemvillanás alatt semmivé foszlani, illetve beleolvadni egy gépbe, akkor máshogy kell hozzáállni egy csomó mindenhez, magunkhoz, az életünkhöz, a kapcsolatainkhoz, férfi-női mivoltunkhoz és a szerelmünkhöz is. Máshogy, nem menekülve, félelemmel sémák, elvek, személytelen rendszerek keretei közé bezáródva az idők vagy legalábbis a számunkra kiszabott idő végezetéig, hanem szeretettel befogadva magunkat, az életünket, a kapcsolatainkat, a férfi vagy női mivoltunkat és a végén a szerelmünket is.
Tegnap nem jöttél el, gondolom, hogy azért nem, mert majd eljössz holnap, illetve Neked már ma, mert az én írásom és a Te olvasásod között egy éjszaka már el is telt. Várlak, szeretlek, ne időzz nélkülem sokat!
Kis Herceged
Ui: Azt, hogy még a tavalyi naptáradat is kikészítettem az egyáltalán nem elhanyagolható idei mellé, azt, hogy a szál fehér rózsa ott várt Téged a hűvös előszoba sarkában, hogy friss maradjon, azt, hogy eltékozoltam 23 teamécsest, mert a fény ünnepére egyedül a Fény nem érkezett meg, szóval ezeket a dolgokat már nem is mondom, mert ez már annyiszor megtörtént, hogy lassan kezdek teljesen hozzájuk szokni. A naptár megmarad, gyűlik a sok ajándéktárgy a Nélküled eltöltött idővel együtt, a rózsa majd elhervad a maga természetes útján, a gyertyákat pedig egész rutinosan fújtam el éjjel egykor...
