Édes Kis Hercegnőm!
Fel tudnék csöngetni Hozzád játszi könnyedséggel (még az is lehet, hogy egyszer tényleg rá leszek kényszerítve, de azért remélem, hogy mégse), és akkor a helyzet, illetve a helyzetre adott spontán reakciód valószínűleg eldöntene mindent, de pont ez az, amit nem akarok. Azt szeretném, ha nem egy helyzet, és nem egy spontán reakció döntene, azt szeretném, ha Te vennéd a kezedbe a saját sorsodat, és eddigi életed tapasztalatai, tanulságai alapján Te hoznál meg egy fontos döntést. Legalább annyit, hogy találkozol-e velem vagy sem, legalább annyit, hogy adsz-e egy esélyt nekünk, vagy anélkül fejezed be ezt a maratoni jegyességet, amire egyelőre - nagyon úgy néz ki, hogy - képtelen is vagy. Nagyon szeretném, ha lenne egy döntésed, a Tied, amelyhez bármikor vissza lehet majd nyúlni, és bármikor lehet azt mondani, hogy talán jó döntés volt, talán rossz, de ennek a kérdésnek tulajdonképpen nincs is értelme, mert az én döntésem volt, az én megérlelt saját döntésem, vállaltam valamit tudatosan, nem csak sodródtam az eseményekkel, vagyis nagyon rossz nem lehetett semmiképpen sem. Nagyon-nagyon fontos lenne, ha az életed kitermelne egy ilyen döntést, felnőttebb emberré válnál tőle, olyanná, aki tud szeretni, tud áldozatot hozni, olyanná, akinek van saját karaktere, kiállása, mersze. Tudom nagyon jól, hogy idáig eljutni nem könnyű, tudom, mert én magam is nagyon nehezen jutottam el valami hasonlóhoz, de eljutottam mégis, és azért mert én eljutottam, és azért, mert látom magamon, hogy a döntésem mennyit dobott rajtam, és azért is, mert nagyon szeretlek, vágyom arra, hogy Te is átélj valami hasonlót. Meg azért, mert látom, hogy mennyire szükséged lenne rá. Ha felcsengetnék Hozzád, ennek a lépcsőnek a lehetőségét venném el Tőled, és az egyáltalán nem lenne szép dolog tőlem. De akkor kérlek, hogy Te viszont lépj, és ha lehet, akkor most már ne sokára, mert több fronton is nagyon nehezen tudom halogatni bizonyos kérdések megválaszolását. Nem mondhatom akármeddig mindenkinek, hogy van egy eldöntetlen magánéleti helyzet, nem mondhatom a végtelenségig, hogy értem én, de várjunk még egy kicsit. Nem mondhatom ezeket a dolgokat akármeddig, kérlek értsd meg! Tényleg nagyon sok időt kaptunk, felfoghatatlan, hogy kilenc évig minden nyugodt volt, és tényleg nem hiszem, hogy a mostani felkavarodásra különösebben mérgesnek kéne lennünk, hisz az a kilenc éves időszak már egyébként is kimerült, amit ki lehetett termelni belőle, azt kitermeltük, most már egész mással kéne foglalkoznunk.
Nem tudom, mondtam-e Neked valamit ezzel, de remélem, hogy igen. Tudom, hogy egy nő máshogy van összerakva, mint egy férfi, és nem is fordítom át automatikusan az enyémet a Tiédre. De ha nő is vagy, az fontos, hogy a szavaidban Te legyél benne, meg a tetteidben is, a Te egész személyiséged, az összes lehetőséggel, amelyet hordozol, és ne csak a félelmeid, mert azokon tényleg el lehet gubbasztani még 30-40 évet könnyedén, vagyis fontos, hogy legyen kimondott vállalása az igennek vagy a nemnek, mert ilyen kimondások nélkül az ember csak egy darab fa, amelyik úszik a folyó vízén. Szeretlek, nagyon szeretlek, és nagyon szeretném kihozni Belőled azt a legtöbbet, amelyet nagyon úgy néz ki, hogy a körülmények is nagyon szeretnének kihozni belőlünk. A hétvége eddig eltelt szűk két napjából másfelet különböző írásokkal töltöttem, már alig látok, de nem baj, mert Neked mindig szívesen írok, viszont - ahogy már többször jeleztem - még sokkal szívesebben ölelnélek, illetve osztanám meg Veled a jelenlétemet várva, hogy Te is hasonló örömmel tedd meg ugyanezt értem a Tiéddel. Szapora szavaimat berekesztem, és kukkolom tovább a jeleket, meg az időkapukat, meg remélem, hogy az egybeesésüket is, illetve főleg azt. Puszi az arcodra!
Kis Herceged
