Látod: a fecske útra kél, hull a sápadt diólevél;
deres a szőlő, őszre jár - ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?
Karomba veszlek itt megint, míg szemem szomjan rád tekint,
s fejem válladon elpihen szép szeliden, szép szeliden.
Hányszor bolyongtunk, édesem, e völgy ölén s a réteken!
s fölemeltelek, drága társ, hogy messze láss, hogy messze láss.
Vannak e földön mindenütt szép nők: szikrákat szór szemük,
de mint te, oly kedves, komoly nincsen sehol, nincsen sehol.
Te vagy a lelkem, életem: tündökölsz tisztán, fényesen:
hol is találnék csillagot, mely így ragyog, mely így ragyog?
Késő ősz van, csillan a dér, halkan csörren a holt levél,
didereg a puszta határ - ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?
(Mihai Eminescu verse)
