Falakat megtart, nem segít az élet,
Munkánk gyümölcsét csendben költjük el,
Ha látnok vagy, ne emeld túl a tétet,
Hisz jó hírt hozol, mégis vétkezel!
A Bűn és büntetlenség című film, Biszku Béláról szól, aki az 56-os események utáni megtorlást irányította belügyminiszterként Magyarországon. Nevéhez közvetlenül vagy legalábbis erősen köthető 300 halál- és 20 000 hosszabb-rövidebb ideig tartó börtönbüntetés, illetve az a terror, ami miatt százezrek hagyták el az országot. Nem vagyok történész, de azt hiszem, hogy ezzel az ezeréves Magyarországon ő követte el magasan a legnagyobb megtorló akciót. Mindez nem volt eredménytelen, hozzájárult az ország rendjének, stabilitásának megteremtéséhez, és egy világpolitikai helyzet által egyébként nagy részben predesztinált szocialista típusú gazdasági fejlődéshez és egy Rákosinál azért mégis csak kiegyensúlyozottabb ideológiai alakuláshoz. Ez a folyamat (amellett, hogy direktben erős tudati korlátokat állított, indirektben viszont paradox módon pont stimulált egy értékes és folyamatosan tisztuló szellemi teljesítményt és útkeresést) relatív, és nyílván vitatható biztonságot és megélhetést eredményezett az ország nagyobb részének, miközben egy hatalmas államadóság és egy Nyugat-Európával szembeni jelentős gazdasági lemaradottság és sebezhetőség halmozódott fel. Én magam is ebben a történelmi korban nőttem fel, átéltem minden előnyét és elszenvedtem minden veszteségét. Ez a korszak éppen most, a napjainkban is tartó rendszerváltással ér véget.
A mérleget nem olyan könnyű kiszámítani. Ki volt Biszku Béla? Illúziókat kergető kommunista hős? A hatalomhoz emberileg felnőni képtelen torzó? A többség érdekeit védő reálpolitikus? Saját világának biztonságát és rendjét minden áron megtartani igyekvő gátlástalan hóhér? A legvalószínűbb az, hogy mind a négynek és bizonyára még sok másnak is a keveréke. A film befejezése egy picit naiv, a bocsánatkérés erőltetése egy besorolást sugall, egy ítéletet, azt, hogy Biszku Béla szimpla gazember és semmi más. Ez így egy kicsit sarkos, a valóság minden bizonnyal árnyaltabb ennél. A tragédia kevésbé a bocsánatkérés elmaradásában, mint inkább abban van, hogy ez az ember, sokan másokhoz hasonlóan, soha nem jutott el az őt körülvevő helyzet összetettségének és benne saját töredékességének felismeréséhez. A tragédia abban van, hogy elég nagy részben pont ezért sokan, nagyon sokan tényleg meghaltak vagy rengeteget szenvedtek. A riportot készítő újságírók talán megpróbálkozhattak volna egy másik iránnyal, segíteni Biszku Bélának abban, hogy megértsen valamit az általa megélt történelmi szituációnak, illetve az ő arra adott válaszlépéseinek az ellentmondásosságaiból. Az, mondjuk, sokkal nehezebb lett volna, hiszen az egész történet úgy, ahogy van, égbekiáltó szégyen! Magyar a magyarral nem boldogul, helyette öli, írtja és szétkergeti a világba, és a legszomorúbb az egészben az, hogy ebben mindannyian benne vagyunk azóta is. Mindenki annyira tudja, hogy mit kéne tenni, és a saját tudásában annyira biztos! Hát, ennek a nagy tudásnak már rengeteg teljesen hiábavaló vérengzés lett az eredménye. Mikor lesz már vége? Mikor jövünk rá végre, hogy közel sem tudjuk annyira, hogy azért érdemes lenne megtenni mindazt a sok kegyetlenséget, amit nap mint nap elkövetünk. Mikor jövünk már rá, hogy a szögletes szembeállítások talán szép logikai modellek, de az életre alkalmazhatatlanok, mert az alkalmazás kísérleteiből csak békétlenség és fájdalom születik. Mikor jövünk már rá, hogy az ember több egy elméletnél, és a lélek alaptermészete szerint többet akar, mint beleszorulni egy gondolati struktúra leszűkítései közé? Mikor vesszük már észre ezt a tanulságot, ezt az üzenetet, ami egyébként ott üvölt, ordít történelem könyveink valamennyi lapján? Mikor? Mikor? Mikor?
(Biszku Béla jelenleg visszavonultan, idős korához képest kiváló egészségi állapotban él a számára minden kényelmet biztosító rózsadombi házában.)
