A távol történt katasztrófák az embert nem úgy érintik, mint a közeliek. A világ másik vége messze van, különösen akkor, ha még soha nem jártunk ott, és nincs személyes kötődésünk felé. Az élet megvéd minket a túl messzi tragédiák fájdalmától, tompít bölcsen, hogy ne kelljen mindent elhordanunk. A halál, a fájdalom ott is ugyanolyan, mint itt, de mi nem úgy érzékeljük, nem úgy éljük meg, mintha a szomszédunkat érte volna.
Ezek mind igazak, és ez így rendben is van, de azt azért érezzük, hogy egy ilyen nap nem lehet másról írni. Nincs helye másnak, nem illendő, stb... Nincsenek szavaink, az érzéseink sem erősek, de valami belátásféle van bennünk, valami tompa együttérzés, felsejlő összetartozás az áldozatokkal és szeretteikkel. Elmondani nehéz, de hallgatni lehet róla. Hiszen egy bolygón élünk mégis, egy kisbolygón mindannyian. Legyen ennyi a mai bejegyzés...
