A héten egy barátommal beszélgetve eszembe jutott egy történet, amit a nyáron hallottam. "Egy könyörületes személy, látva hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabaduljon a bábból, segíteni akart neki. Nagyon gyengéden kitágította a szálakat kialakítva egy kijáratot. A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem tudott repülni. Valamit ez a könyörületes személy nem tudott, és ez az, hogy csak a megszületés, kibújás küszködésén keresztül tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük. Megrövidített életét a földön töltötte, sosem ismerte meg a szabadságot, sosem élt igazán."

Én úgy mondom, "nyitott kézzel szeretni". Ez egy olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt, akit szeretek, mivel, ha rákulcsolódom, rácsimpaszkodom, vagy megpróbálom irányítani, azt vesztem el, amit megtartani próbálok.

Ha megváltoztatni próbálok valakit, akit szeretek - mivel úgy érzem, én tudom, milyennek kellene lennie - akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg: a jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, létformájáért. Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat, vagy akaratomat, vagy hatalmat próbálok gyakorolni fölötte, megfosztom a fejlődés, érés lehetőségétől. Birtoklási vágyammal korlátozom és keresztezem, és teljesen mindegy, mennyire jó szándékkal.

Korlátozni és sérteni tudok a legkedvesebb óvó cselekedetemmel - és védelmem, vagy túlzott figyelmem szavaknál ékesszólóbban mondja a másik személynek: "Te képtelen vagy magadra vigyázni, nekem kell veled törődnöm, rád vigyáznom, mert te az enyém vagy. Én vagyok érted felelős."

Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább azt tudom mondani annak a személynek, aki szeretek: "Szeretlek, értékellek és tisztellek téged. Bízom abban, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban egy olyan erőt, hogy mindazzá válj, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadba.

Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett járjunk örömben és bánatban. Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak arra kérni, hogy ne sírj. Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor egyedül tudsz menni. Mindig készen fogok állni, hogy Veled legyek a bánatodban, magányodban, de nem fogom azt elvenni tőled. Igyekezni fogok, hogy figyeljek a szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok veled érteni. Néha dühös leszek, és akkor ezt olyan nyíltan meg fogom mondani Neked, hogy ne kelljen különbözőségeink miatt elutasítást, vagy elidegenedést éreznem. Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig, amit mondasz, mert van, amikor magamra kell figyelnem, magammal kell törődnöm - és ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amennyire tudok."

Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődöm, akár szavakkal, akár azzal, ahogyan létezem másokkal és magammal. Én így hívom, "nyitott kézzel szeretni".

...

Nem vagyok képes mindig távol tartani a kezemet a bábtól, de már egyre jobban megy.

(A szerző Carl Rogers, a humanisztikus pszichológia atyja)

Gyönyörű lecke önmagában is, de hadd írjak hozzá pár szót! Nem arról, hogy hányszor szerettem nyitott kézzel, és hányszor szerettem már máshogyan (igaz, arról is tudnék), hanem inkább arról, hogy miként lehet adni mégis. Mindannyian a másoktól jövő impulzusokból építjük fel az életünket, de senki nem tudja megmondani, hogy ezek az impulzusok mikor és hogyan hatnak, senki nem tudja, hogy mi, miért vagy mért pont akkor érint meg minket, vagy másokat. (Megtörténik sokszor, hogy elmegyünk valami mellett, semmi jelentőséget nem tulajdonítunk neki, de tíz-húsz-harminc év múlva, amikor újra odaérünk, hirtelen megértjük, hogy az a valami ott a miénk, nekünk lett odatéve, csak akkor, először még nem voltunk készen arra, hogy befogadjuk és éljünk vele. Rejtelmes, titokzatos búvópatak az emberi lélek sodra, és azt hiszem, hogy sokat soha nem fogunk tudni róla.) Természetes, hogy keressük a másoktól jövő ösztönzéseket, és azokat, amik éppen a mi hullámhosszunkon érkeznek, vesszük is. Természetes az is, hogy továbbsugározzuk a legszebbeket, viszont nagyon nem mindegy, hogy miként. Óriási különbség van, a "megtanítom" és az "engedem, hogy megtapasztalja" között, többet kéne erre gondolnunk, amikor a gyermekeinket neveljük, vagy a barátainkon, netán a kedvesünkön akarunk segíteni. Nagyon sok baj származik abból, ha valaki a tekintélyünk miatt fogad el valamit tőlünk, baj, mert az sohasem lesz olyan átélt, és olyan mély a szívében, mintha maga tapasztalta volna meg, az nem szikla, bizonytalan, suvadásos talaj csak, és nem lehet biztosat építeni rá. Az ilyen tekintély miatti elfogadással csak üregeket, egyszer majd úgyis bedőlő folytonossági hiányokat hozunk létre a társunk lelkivilágában, valódi tapasztalásának kései volta, és az abból fakadó fájdalma pedig a mi hibánk lesz majd.
Dolgozni kell, szépen élni kell, próbálni megérteni az üzeneteket kell, továbbadni is kell, de azt csak nagy alázattal és céltalanul szabad. Kitenni az útszélére, vigye, aki akarja, de aki nem akarja, hagyhassa ott ugyanolyan könnyen. Vagy úgy, hogy nyitott tenyerünkből fújja el a szél oda, ahová Ő akarja. Céltalan magvetésnek kell lennie, és úgy jó, ha még csak sejtésünk sincs arról, hogy melyik mag ér földet, jó földet, és abból a kevésből, amelyik tényleg, hány és hogyan hoz majd százszoros vagy ezerszeres termést. Szórjuk szét a magot, és higgyük, hogy nem hiába tesszük, de fogadjuk el, hogy az összes többi titok, az összes többi könnyen lehet az illetékességünk határain, a látótávolságunkon túli.
Megszületik egy zene, egy dallam, valaki eldúdolja, továbbadja, a másik is eldúdolja, ha neki is tetszik, aztán ő adja tovább, ha tényleg nagyon szép, akkor talán le is jegyzi valaki, és még tovább terjedhet, és előbb-utóbb sokan boldogak lesznek attól a dallamtól, és attól a boldogságtól egy csomó minden szépet fognak tenni, vagy legalább szebbet, mintha az a zene nem lett volna. Mégis, aki a zenét szerzi, nem tudja, nem látja előre, hogy mivé lesz a műve, és nem tudja, elképzelése sincs arról, hogy miként hasznosul majd. Neki csak egy belső késztetése van, egy vágya, hogy adjon önmagából és céltalanul, a viszonzás kérése nélkül. Ugyanígy mi is tegyük le elérhető helyre azt, amink van, de vigyázzunk arra, hogy azt a körülöttünk lévők csak lehetőségként és egy picit se kötelezettségként éljék meg, sőt a szívünk legbensőbb zugában se akarjunk mást. Amíg ezt tesszük, addig nem sértünk senkit, erőt adunk, impulzusokat indítunk el, áramokat, amik titokzatos módon terjednek majd tovább, és válnak a nagy, az egész élő világ részévé, mert ezek az áramok majd megtalálják azokat, akiket gyógyítaniuk kell. Ha nem ezt tesszük, ha az indításainktól konkrét eredményt, hasznot, sikert várunk a magunk számára, olyasmit, ami legalább a büszkeségünket növeli, akkor mi is olyan éretlenek vagyunk még, mint a bábot pillangóvá „segítő” balga. Hiszen mindannyiunknak saját átalakulásaink vannak, mindenki a lélekfejlődés valamelyik pontján tart éppen, mint a pillangó létre vágyó, készülő bábok, és ezeket a szakaszokat magunknak kell végigküszködnünk ahhoz, hogy tényleg túljussunk rajtuk. Az önzetlen szeretetből megszületett impulzusok, a kóboráramok segíthetnek minket közben, de csak azok. A céllal támasztott, szabadságunkat korlátozó „rávezetések” sértenek, nem hatnak, vagy éretlenséget és éretlenségből fakadó jövőbeli fájdalmakat tesznek a szívünkbe. Aki alkot valamit, annak ezt tudnia kell, önzetlenül kell tennie a dolgát, és művét így kell elengednie. Nem könnyű, hisz emberségünk, hiúságunk ellen van az ilyen alkotó munka, de nincs más választás. Időtálló mű csak úgy születhet, ahogy Váci Mihály írja Eső a homokra című versében:

„Széjjel szóródni - eső a homokra -
sivatagnyi reménytelen dologra
s ha nyár se lesz tőled - s a táj se zöldebb:
- kutakká gyűjt a mély: - soká isznak belőled!”

Volt valaki, aki ezt csinálta, három évig ezt tette folyamatosan, és most engedjétek meg, hogy egy példázatára, a tékozló fiú történetére, és azon belül is az atyára utaljak. Minden bizonnyal tudta, hogy mi lesz a fiával, de nem marasztalta, nem akarta lebeszélni az elhatározásáról, amikor az az örökség ráeső részét kérte. Elengedte, hadd menjen, mert tudta, hogy a fiának el kell mennie, és a disznók vályújából kell ennie ahhoz, hogy ráérezzen a mélység nyomorára, annak a mélységnek a nyomorára, ahová a lázadása viszi. És Jézus rólunk is tudja ugyanezt, tudja, hogy el kell mennünk rosszat tenni ahhoz, hogy megértsük az abban rejlő sivárságot és távlattalanságot, és megértsük a jó igazi értékét. Tudja, hogy mi mindent kell eltékozolnunk ahhoz, hogy rádöbbenjünk az Atyánál töltött idő felbecsülhetetlen értékére, és ezért hagyja nekünk, hogy tegyük a rosszat is. Sír, megszakad a szíve értünk, de ismeri az embert, és tisztában van azzal, hogy csak akkor fogunk visszamenni hozzá éretten, készen, akkor erősödik meg bennünk a jó eléggé, a küldetésünkhöz szükséges mértékig, ha a rosszról is van tapasztalatunk. Engedi tehát az embert, és engedi az egész emberiséget nagy szeretettel, nyitott kézzel bele a rosszba is, de közben, mint a fiú atyja, vár, fájdalmasan, szenvedve vár, a látóhatárt kémleli, és könnybe lábad a szeme, mert tudja, hogy rossz ott nekünk, ahol most vagyunk. Zokog, sír, szenved, de mégis vár, bízik bennünk, reméli, hogy egyszer majd hazatérünk, és akkor már tényleg érteni fogjuk, hogy mit akar ő velünk, és miért, és azt is, hogy mért engedett el minket így. Vár, amíg meg nem születik bennünk a hála, amíg be nem látjuk, hogy ott van a mi életünk, az Atya szeretetében, az atyai házban, és ott lesz majd az ünnep is a hizlalt borjúval megkerülésünk nagy-nagy örömére…