A férfi útja az, hogy szerepét és helyét elfogadva fáradhatatlanul keresse a jót, harcoljon, varázsoljon, játsszon érte, életével a világ szeretetfejlődéséből a ráeső részt megvalósítsa. (Az Egyház bűne az, hogy nem beszél erről az útról. A tanítói tekintély túlhangsúlyozása és a megváltás teljességének hamis interpretálása, mely olyan kijelentésekben nyilvánul meg, hogy „Neked már semmit sem kell tenned, mert Jézus a kereszten mindent elvégzett helyetted, Te csak higgy, kövesd azt, amit mondunk és ne is gondolj másra!” elfedi ezt az evangéliumi valóságot. Nem segíti hozzá a férfit ahhoz, hogy tisztába kerüljön magával és megélje férfiassága mélységeit, amihez az ismeretlen területek bejárása és megküzdése, a rutintól, a biztonságtól, a nyájtól való elszakadás, az egyedülléttel járó sebezhetőség megtapasztalása is hozzátartozik. Aki erre nem buzdítja, az nem szereti, nem tiszteli a férfit, és gátolja őt megvalósulásában.) A nő útja az, hogy a férfiban felismerje és megszeresse ezt az (elsősorban szellemi) fejlődést, és nőiességének könnyedségével, finomságával, bájával, a férfi erények ellenpontját nyújtva segítse zarándok társát. Ahogy a férfi feladja függetlenségét a Szeretet (világrend szerint való) szolgálatáért, és pont amiatt sokszor az evilági kényelemmel és sikerrel szemben dönt, úgy a nő odaadja minden vele született adottságát, puha melegségét, kedvességét a férfi számára támogatásul küldetéséhez. Alárendelődésének kiváltója és mintája a férfi Teremtő előtt vállalt alázata, jutalma pedig saját megvalósulásának és kiteljesedésének rendezett erőtere, a tégely, amiben tüze, női energiája nem éget ideig-óráig, hanem melegít mindörökké. A Teremtőjét semmibe vevő férfi szabadsága nem valódi, karaktere leépül, ereje, személyisége az eviláginak való behódolás közben elsorvad. Ugyanígy válik semmivé a függetlenségre törő nő kedvessége, a férfi számára leginkább vonzó levegős, könnyed szépsége. (A világ, a női emancipáció bűne az, hogy a nőt önmagában határozza meg, függetlenedésre csábítja. Hamis képet mutat neki, a megvalósulás helyett olyan útra vezeti, ahol állandó vergődés és kínlódás vár rá, ahol kiteljesedésének és boldogságának csepp esélye sincs, hisz azon az úton csak saját belső lényegével, legnagyobb titkával szembeszegülve tud járni.)
Nincs szánalmasabb nő, mint az, aki felrúgja ezt a természetbe olyan mélyen gyökerező rendet, és megpróbálja irányítani a férfit, és nincs szánalmasabb férfi, mint az, aki ezt hagyja. (A paradicsomban is ez a szégyen játszódott le, Éva rúgta fel a rendet, és Ádám belement. Ott is csak ennyi történt, de az épp elég volt!) A teremtés alapösszefüggéseit nem lehet büntetlenül meghágni, férfinak, nőnek egyaránt vissza kell találnia eredetéhez, nemiségének szellemi gyökereihez. Szükség van a tündérmesék királyfiaira, akik elmennek harcolni a sárkány ellen, és szükség van a királylányokra, akik sírnak értük, de elengedik és hazavárják őket, mert tudják nagyon jól, hogy rend körülöttük attól az erőtől lesz, amit a férfi csak a küzdelemben, a harcban megedződve szerezhet meg. Szükség van erre, és ne tévesszen meg senkit a látszat,  a háború most is tart. Van olyan hely a világon, ahol fegyverrel vívják, másutt szellemi síkon zajlik a küzdelem az elembertelenedéssel, az érték- és egyensúlyvesztésekkel, a torzulásokkal szemben a tiszta és teljes valóságokra épülő alternatívák keresésével, vagy egyszerűen csak annak az érzékenységnek, kiszolgáltatottságnak az elfogadásával, ami által a folyamatosan záporozó életélmény lehetőségeket a férfi meglátja, befogadja és a nő felé közvetíti. Ez a harc, a harc keménysége a férfié, a nő dolga az, hogy megértse a férfit, amíg távol van, és szelíden, lágyan, puhán legyen vele, amikor az hazatér.  Ez a férfi és a női pólus találkozása, összesimulása, együtthullámzása, amely egyensúlyt teremt és megadja a fejlődés lehetőségét mindkettőjüknek. „Férfi és nő kiteljesedetten boldog jövőjének egyetlen lehetősége az, ha visszatalál az Örök Mértékhez.” (Az utolsó mondat Gonda István és Illés Csilla A szépség szimfóniája című könyvéből való.)