Mindannyian vágyunk a felhőtlen boldogságra, csak az a szomorú igazság, hogy még nem vagyunk készen rá. Remekül látszik, hogy mivé lesz az ember, ha szenvedés és küzdelem nélkül az ölébe pottyan minden, általában semmivé, nincs élet, amelyik ezt kibírná. Ahhoz, hogy ne veszítsük el egyensúlyunkat, úgy kell nekünk a megpróbáltatás, mint egy falat kenyér. Mihelyt egy kicsit jobban kezdenek menni a dolgok, elszalad velünk a szekér, égig nő bennünk az ego, összetöpörödik az alázat, és kezdünk megágyazni következő nagyobb bukásunknak. Ilyen az ember, mindegyik, kivétel nélkül, és hiába tudjuk, az sem segít rajtunk. Az ember ahhoz kevés, hogy mindig jó legyen, a bukásaink ugyanúgy az életünk részei, mint a sikereink, és ugyanolyan fontosak. Nem keressük őket, de állandóan elbotlunk mégis, nincs mód, hogy elkerüljük a hibákat, akárhogyan figyelünk, akármennyit tudatosítunk, előbb-utóbb (inkább előbb) mindig el fogunk rontani valamit. És ez a jó, mert csak a kudarcoktól erősödik meg bennünk az alázat, és kerülünk a helyünkre, ami annyira nagyon fontos, talán a legfontosabb. Magunknak csináljuk a rosszat, de a Jóisten meghagyja nekünk az eredményét, mert tudja, hogy egyelőre még csak egy kétpólusú világban tudunk növekedni, érni, alázatosabbá, és attól jobbá és szeretőbbé válni. Tudja, hogy szükségünk van a harcokra, szükségünk van a bennünk egymásnak feszülő erők küzdelmére, szükségünk van sokszor a tehetetlenségünk megtapasztalására, a magunk vagy a másik szenvedésével való szembesülésre, a bűneink miatti megszégyenülésre. Szükségünk van arra a rosszra, amit a rosszaságunkban magunknak megtermelünk, annyira van szükségünk rá, amennyire előállítjuk, és pont azért van rá szükségünk, hogy jobbá váljunk ebben a küzdelemben. Rend van a világban, nincs értelmetlen rossz, ez az evangélium, ez a megváltás, ez a Szeretet! Nagyon sok mindent soha nem fogunk megérteni, de a Jóisten eszénél van, és tudja, hogy mit csinál, mi pedig elég kevéssé vagyunk bölcsek ahhoz, hogy megítéljük, miből mennyi kell a saját üdvösségünkhöz.
Nem tudjuk, hogy mindez hogyan képződik le egyéni sorsokra, mindenki egész más, mindenki egész máshonnan jött, és másra képes, nem tudjuk és szerencsére soha nem is leszünk képesek arra, hogy megmondjuk ki mennyire és miért felelős. Valaki eldob egy a szemetet, nem én, de lehet, hogy egy nézésemmel megbántottam, én bántottam meg, és miattam mérgében szemetelt. De mondhatnék ezer ilyet. A bántások és a sérülések úgy hullámzanak tovább, mint a tenger vize és nagyon messzire eljutnak. Még a legszélsőségesebben gazembernek tűnőket sem lehet elítélni, hisz az ítélkezhetne, aki ugyanazzal az előélettel, ugyanazokkal a hatásokkal máshová jutott volna, ez azonban kivitelezhetetlen kísérlet. Nem tudjuk, hogy ki mennyire jó, és ki mennyire rossz, és nem is igazán érdekes, mert nem az számít, ahol tartunk, hanem az, ahogy megyünk. Ugyanúgy nem látjuk a szenvedést sem, sokszor azt hisszük valakiről, hogy hú de rendben van, közben pedig teljes nihil, vagy fordítva, azt hisszük, hogy csőd, pedig mindenki tanulhatna tőle. Idézhetném Robert Browingot: „… a lét úgy teljesedik ki, hogy bukni látszik…” vagy utalhatnék egyik kedvenc filmemre, a Forest Gump címűre. Ennek az embernek a majdnem debil IQ-jával, és a sok szerencsétlenségével együtt valószínűleg 100-szor sikeresebb lett az élete, mint sok hiperzseninek. Persze ezt sem tudjuk biztosra, de tetszik ha valaki ilyen gondolatokat lebegtet, és ilyen szépen, ilyen kedvesen játszik velük. Szóval a sikerek és a kudarcok annyira viszonylagosak, és annyira nézőpont függőek, hogy azt elmondani sem lehet. Ezeket az összefüggéseket annyira nem értjük, és annyira nem látunk mögéjük, és annyira jó, hogy ez így van, mert emiatt nem válunk szét osztályokra, halmazokra, csoportokra, emiatt tartozunk össze, ezért van az, hogy mindenki társ, közös a szeretetlenségünk és az abból fakadó szenvedés, és közös a szeretettörekvés és az abból fakadó boldogság. Próbáljuk megérteni, átélni ezt az egységet, ezt a téren és időn átívelő összetartozást, gazdagabbak és boldogabbak leszünk így. Ákos egyik legszebb dalának egy sora kívánkozik ide zárásként: „Ez egy indiántánc és én elhiszem, hogy Benned is ég az a láng, legyen közös a bánat, közös a bűn, és közös a feloldozás!”
