…Sík táj terült el a szeme előtt, a túlsó partról énekszó hallatszott át, a határtalan puszta a tavaszi nap fényében fürdött. Jurták feketéllettek itt-ott, a nomád pásztorok sátrai. Szabadság – egy idegen világ odaát. Más emberfajta él túl a folyón, mintha Ábrahám százada volna még és az ő nyájait őriznék ott. Mozdulatlanul ült, bámult, elábrándozott, nem gondolt semmire, de a szívén szomorúság ült.
Egyszer csak mellette termett Szonja. Halk léptekkel közeledett és most leült melléje. Korán volt még, a levegő üde és csípős. Régi, szegényes kabátja, zöld kendője volt rajta, mint máskor. Kedves mosolya rávillant, öröm volt az arcán. Félénken nyújtott kezet, mint mindig. Tán attól tartott, hogy nem fogadja el. Csakugyan, máskor kelletlenül fogta meg a kezét, néha szótlan maradt egész idő alatt, sokszor úgy ment el tőle, mélységes szomorúsággal. De ma összefonódott a kezük, és nem akart széjjelválni. Raszkolnyikov rápillantott, aztán a földre nézett gyorsan. Egyedül voltak ketten, az őr nem nézett feléjük. Maga se tudta, hogy történt, de elhatalmasodott rajta valami, Szonja lába elé borult, és sírva ölelte át a térdét. A lány előbb megrémült, arca elfehéredett, felugrott és remegve nézett rá. De aztán egy pillanat alatt mindent megértett és határtalan boldogság ragyogott fel a szemében. Megértette, hogy eljött végre a perc…
Szólni nem tudott egyikük sem, szemük könnyes volt, de sápadt, sovány arcukon felpiroslott a megújhodó élet, a feltámadás hajnala. A szeretet keltette őket új életre, szívükben kiapadhatatlan forrás fakadt a másik számára.
Várni kellett, és tűrni. Hét év volt előttük, mennyi elviselhetetlen kín és mennyi boldogság addig! Raszkolnyikov érezte, hogy lelke feltámadt, érezte egész megújhodott valójával, Szonja pedig csak őbenne élt.
Aznap este, mikor bezárták a kaszárnyát, priccsén heverészve a lányra gondolt. Úgy tetszett neki, mintha rabtársai, akik ellenségei voltak eddig, ma egész más szemmel néznének rá. Beszédbe elegyedett velük és szívesen válaszoltak. Nem is csodálkozott: hisz mindennek meg kellett változnia most.
Maga előtt látta Szonja sápadt, sovány arcocskáját. Mennyit bántotta, kínozta – de ez az emlék se fájt most nagyon. Tudta, hogy végtelen szeretettel váltja meg majd minden szenvedését.
Mit is jelent a múltnak minden kínja? – még a fegyház és a száműzetés is valósággal külsőségnek tetszett most, első elragadtatásában – mintha nem is ő lenne az, aki átéli. Semmit se tudott végiggondolni, tudatosan eldönteni ma este. Érzés töltötte be a lelkét, az okoskodás helyett az élet foglalta el, tudatában új világnak kellett épülnie.
Párnája alatt volt az evangélium. Gépiesen elővette. Szonja könyve volt, ugyanaz, amelyből Lázár feltámadását olvasta fel neki akkor. Rabsága kezdetén attól tartott, hogy Szonja majd vallási dolgokkal zaklatja, és könyveket akar rákényszeríteni. De nagy csodálkozására soha még csak szóba sem hozott semmi effélét, nem is ajánlotta fel neki az Evangéliumot. Ő maga kérte el tőle nemrég, kevéssel a betegsége előtt és akkor elhozta, odaadta szótlanul. Úgy hevert azóta is, bele se nézett.
Nem nyitotta ki most sem, de agyán átvillant a gondolat: Lehetséges, hogy az ő hite legyen az én hitem is? Vagy legalább, az érzése, a belső törekvése?
Szonja is mély felindulásban töltötte az egész napot. Éjszakára beteg lett újra, megijesztette a váratlan boldogság. Hét év – csak hét év! Boldogságuk kezdetén mind a ketten hajlandók voltak úgy tekinteni ezt a hét esztendőt, mintha csak hét nap lenne. Arra se gondolt Raszkolnyikov, hogy az új életet nem adják ingyen, drágán kell megfizetni érte, hősies erőfeszítéssel…
De itt már egy új történet kezdődik, egy ember fokozatos megújhodásának és feltámadásának a története. Ahogy egyik világból, lépcsőről, lépcsőre haladva a másik világba ér és meglátja az addig ismeretlen valóságot. Ez új elbeszélés tárgya lehetne – a mostani végetért.
(Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés - az utolsó két oldal)
