Párkapcsolatokkal foglalkozó „szakemberek” gyakran mondogatják, hogy a szerelem állapotában nem reális kép alakul ki bennünk a másikról, túl szépnek, túl jónak látjuk őt, mesebeli királyfinak vagy hercegnőnek, aki a valóságban egyáltalán nem is olyan elvarázsoló. Azt mondják, hogy előbb-utóbb váltanunk kell, az első képet fel kell adnunk, be kell látnunk, el kell fogadnunk, hogy a kedvesünk földi lény, földi módon gondolkodik és viselkedik, és ennek megfelelően földi módon kell kialakítani vele való együttélésünket is.
Lehet, hogy nem pont úgy gondolják, mint ahogy elsőre hangzik, de már az is éppen elég nagy baj, ha van ilyen olvasata a mondókájuknak. Azért, mert ez így óriási hazugság! Iszonyatos eltévelyedés, hisz az igazság pont az ellenkezője! Soha nem látjuk a másikat annyira pontosan olyannak, amilyen ő valójában, mint a szerelem állapotában. A szerelem érzékenysége pont hogy nem elvakít, hanem éleslátóvá, új dimenziókat, a másikban egyébként eltakart, elfüggönyözött távlatokat, rejtett mélységeket is felismerővé tesz minket. A megérintett, kinyílt, felfokozott lélek előtt nem maradnak titkok, a másik ember legbelsőbb lénye tárul fel, minden szépségével és minden gazdagságával együtt, és ezt a szépségét és gazdagságát, emberi létezésének megemelkedettségét pont a szerelem teszi annyira plasztikussá és foghatóvá.
Aki erre a képre azt mondja, hogy nem valódi, rózsaszínű álom, idea, stb, az akkora pusztítást végez, mint egy atombomba. Nincs semmi, ami annyira igaz lenne, mint az a kép, ami a másikról a szerelmes társban kialakul. Később elhalványulhat ugyan, de annak egészen más oka van. Annak az az oka, hogy alacsonyabb rendű célokra akarjuk használni a másikat, mint amire kaptuk. Mindenféle előnyökhöz akarunk hozzájutni általa, ahelyett, hogy szeretettel segítenénk neki is eljutni ahhoz a talán még belső, talán még rejtett, de minden másnál valóságosabb személyiségéhez, aki a szerelem állapotában nekünk már olyan szépen és olyan teljesen feltárult. Lehet, hogy még nem ott tart, lehet hogy még terheket visz, sebeket hordoz, múltban rárakódott koszrétegek nyomasztják, lehet, de nem az az igazi lénye, nem a seb meg a kosz a valóság. Pont azokról nem szabad elhinni, hogy lényegesek és meghatározóak, az mind látszat, külső héj, és pont az önzetlen adásunk, a szeretetünk segíthet neki a legtöbbet ahhoz, hogy azok a sebek begyógyuljanak, a koszrétegek lekopjanak, és felragyogjon, kiteljesedjék úgy, ahogy a szerelemben azonnal megláttuk őt, majd királyfiként vagy hercegnőként tündököljék immáron általunk is. Ha materiális hasznot akarunk húzni a szerelemből, azonnal összezárnak a felhők, függöny le, vége, ha viszont megértjük, hogy a szerelem által pont arra kaptunk küldetést, hogy a másiknak segítsünk eltalálni igazi, szívbéli valóságához, ha a vele való kapcsolatunknak ez a meghatározó eleme (és nem az ilyen-olyan módon megideologizált haszonszerzés), vagyis ha szeretjük őt (és nem egy szerződésre törekszünk vele), akkor a szerelem állandóan megmarad, sok gyümölcsöt hoz, és az égig emeli a férfit és a nőt egyaránt. Az igaz, hogy csak akkor… Mert másként nincs értelme!
