Még nem vagyunk készen arra, hogy a Jóistent színről színre lássuk, olyan nagy a Szeretet, hogy mostani fejlettségünk mellett képtelenek lennénk jobban befogadni. Földi életünk nem más, mint felkészülés a találkozásra, minden öröm és minden fájdalom, minden élmény, minden tapasztalat és minden értelmezés, minden tézis és minden szintézis, minden tehetség és minden tehetetlenség, minden, amit másokért teszünk, és minden, amit ők tesznek értünk, minden, amit elmulasztunk és minden, amit ők mulasztanak el, azért van, hogy majd készebbek, érettebbek legyünk szeretni. Ez igaz ránk, emberekre külön-külön és igaz ránk, az emberiség egészére is. Van egy út, amelyiken végig kell mennünk, mindenkinek a magáén, de közben mégis mindannyiunknak ugyanazon. A megváltás ennek az útnak nem eltörlése, hanem elkészítése. (Sokan elsiklanak e felett, nem gondolnak bele, pedig ez a Húsvét lényege!)
Nem beszélünk sokat erről a távlatról, sőt, ami a nagyobb baj, nem is nagyon tudunk róla. Őseink még értették, talán nem tudatosan, de élték, napjaik, életvitelük, szellemiségük, vallásaik ezt fejezték ki, velük volt, bennük volt a hit, hogy minden baj és fájdalom ellenére is rend van, és az történik, aminek történnie kell. Mára ez a hit, ez a tudás, a fejlődéssel, a civilizációval, a modern világgal alaposan megfakult. Mi már nem értjük az életünket, pedig az értés nagyon hiányzik nekünk, egy csomó mindent képtelenek vagyunk összerakni magunkban, egy csomó minden, ami történik velünk, értelmezetlen marad, és ez rettenetesen frusztrál minket. Vallásaink már nem megnyitnak minket az Ég felé, hanem bezárnak minket egy szűk ideológiába, mert amiről szólniuk kéne, az Útról, az Igazságról és az Életről, arról nem tudnak mit mondani. Papjainknak menniük kéne az úton velünk együtt, és segítenünk kéne egymást, de az út szóba sem kerül, nem is értjük, mi az, nem is értjük, mi az, hogy fejlődés, érés, elkészülés a Találkozásra, nem akarjuk ezt, be akarunk zárkózni kellemesnek tűnő, hívogató gondolatrendszerrel kipárnázott légvárakba, ahelyett, hogy elfogadnánk az életet, az Életet. Ebben az éjszakában viszont valami itt-ott mégis megcsillan, eseményekben, helyzetek alakulásában, műalkotásokban, tettekben, áldozatokban, mosolyokban, könnyekben, emberek, lelkek kitárulkozásaiban. Feladatunk, hogy érzékenységünknek, látásunk adott szintjének megfelelően felfogjuk és továbbadjuk ezeket a jeleket.
A múlt embere úton járt, nem tudta talán, de ösztönösen értette, hogy szüksége van erre az útra azért, hogy eltaláljon a földről az Égbe. A mai ember nem tudja ezt, ez az ősi értés már megbomlott benne, és az új értés még csak most kezd felépülni. A jövő embere, ha lesz, tudni fogja megint, egy magasabb szinten fogja tudni, és élni, és életével imádni Istent!
