Kisbolygó

Véletlenül kezembe akadt egy fiatal szerelmes párról szóló cikk. A fiút súlyos baleset érte, teljesen lebénult, és kérdéses, hogy valaha is javulni fog-e az állapota. A lány kitart kedvese mellett, a cikk pár egyszerű mondatban leírja, hogy – bár az érintések hiányoznak neki – nem gondolt soha arra, hogy elhagyná azt, aki addig szerette. Az eset nem egyedi, és a döntés is érthető, de azért tiszteletet érdemel és elgondolkodtató. Mit vállalunk a kapcsolatainkban? Mit keresünk, mire kell nekünk a társ, mire mondunk igent? Amikor azt mondjuk valakinek, hogy szeretjük őt, akkor vajon mit értünk ez alatt? Azt, hogy szeretlek, amíg van esély arra, hogy a vágyaim általad beteljesüljenek, vagy azt, hogy melletted vagyok, gondozlak, azért dolgozok, hogy neked jó legyen mostantól az életed végéig? Borzasztó fájdalom egy ilyen baleset, igen, nagyon sok minden hiányzik utána, és mondhatjuk, hogy igazságtalanság azzal szemben, aki így jár, hiszen soha nem érthetjük meg teljesen, hogy mi értelme van a szenvedésnek. De még mindig ez a kisebb bánat, mert ebben legalább meg lehet vigasztalódni. Lehet észrevenni, hogy – ha nem is úgy, mint addig – de adhatunk a másiknak, és vissza is kaphatunk tőle nagyon sokat. Már nem úgy van ott, ahogy előtte volt, és ez rossz mind a kettőnek, mégis ő az, ő a társ, akinek a teste most béna, de a szíve, amíg dobog, amíg él, érez. A nagyobb bánat az, ha ezzel vége a kapcsolatnak, mert akkor az a kapcsolat valójában nem is létezett, és nem tudom, hogy abban az esetben az egészségesnek vagy a sérült félnek nehezebb-e szembesülnie az igazsággal. Akkor az a kapcsolat érdekszövetség volt, üzlet, kölcsönös gazdasági, együttélési, esetleg családalapítási vagy szexuális szerződés, jobb esetben korrektnek mondható egyességek betartásával, rosszabb esetben csúsztatásokkal, játszmákkal, taktikázásokkal, de a lényeg, a másik vállalása mindenképpen hiányzott belőle. Nagy szomorúság a fizikai csapás, de az, aki képes elhagyni társát, amikor annak sorsa rosszra fordul, mégis szegényebb marad, és szánalomra méltóbb, mint az, aki átéli a fájdalmat és közben az átlagembernél egy kicsivel többet megért a „Szeretlek!” szó jelentéséből.