Mindig emelt fővel járt, és Isten lángja lobogott szemében.
Gyakran volt szomorú, de bánata gyöngédség volt a szenvedők, bajtársiasság a magányosok iránt.
Amikor mosolygott, mosolya olyan volt, mint az ismeretlen után vágyódók éhsége. Olyan, akár a gyermekek szemhéjára hulló csillagpor. És olyan, akár a torkon akadt kenyérmorzsa.
Szomorú volt, ám bánata mosollyá változott.
Olyan volt, akár az erdőre boruló aranyfátyol, midőn beköszönt az ősz. Néha pedig olyan, mint a tóparton nyugvó holdfény.
Úgy mosolygott, mintha ajkai a menyegzői lakomán énekelnének.
Mégis szomorú volt, akár a madár, mely nem röpdös társa fölött.
Khalil Gibran: Jézus az Emberfia
