Egy hete Dominika lányom kedvenc versét tettem fel e blogra (egyébként nekem is nagyon tetszik az Anna örök), most pedig egy saját kedvenc következik. Nagyon-nagyon szeretem ezt a verset!
RADNÓTI MIKLÓS: TRISZTÁNNAL ÜLTEM...
Trisztánnal ültem egyszer ott a part fölött,
hány éve már?
hisz akkor épp a Kingen hősködött!
Vörösborunk világított az asztalon,
feljött a hold.
A vízre csillagok csorogtak, mert este volt.
"Matróz lehetnél" - szólt, - "szélfútta, tiszta szív,
s élhetnél ott az alkonyok s a tenger kék között!"
Az is vagyok, - nevettem,
ó a költő minden lehet!
és minden is, mit szónokolsz,
mindjárt varázsolok: huhh! s azt sem tudod
hol kél a nap, hogy merre van kelet!
"Jó, jó, tudom. De tudod-é?" Tudom!
"Dehogy tudod!" -
nézett rám megvetőn s kezét fölemelé:
"ott arra távol, - még távolabb,
a Kettős zátonyok felé
szigetek ringatóznak, fényes bóbiták.
S közöttük Borneo, mint egy sötét virág!
"Odamegyünk!" - Hörpintett. "Jössz velünk!
olyat se láttál még, te zöld varázsló!"
Borát kiissza, pohara talpa csattan.
Elképzelem, - feleltem és maradtam.
Elment s szigetek intettek feléje
a Kettős Zátonyoknál, fényes bóbiták.
És intenek azóta folyton,
s mint egy sötét virág,
közöttük Borneo is integet.
S az ég a tengert tükrözi,
a tenger az eget.
