A céltalan szeretetről, mely soha nem érhető el, de a rá való törekvés életbevágóan fontos mégis...
Mottó: „Minden szeretet fölkelés. Minden falak és minden határok
és minden végességek ellen. Szelíd, de leverhetetlen fölkelés."
(Ancsel Éva)
Borzasztó nehéznek tűnik kimondani, de így van, azt hiszem: szeretni valakit csak céltalanul szabad. Ha vársz valamit tőle, akkor az már érdek, akkor már nem őt szereted, nem neki akarsz jót, hanem egy egyezséget kötsz, agy adok-kapok viszonyt állítasz fel, egy játszmába kezdesz, ahol azt fogod mérlegelni állandóan, hogy vajon jól jársz-e, vajon megtérülnek-e a befektetéseid, vajon működik-e a kapcsolatod úgy, ahogy egy hasznot termelő vállalat is működik általában, vagy éppen ellenkezőleg, nem jön belőle az, amit vársz és ráfizetéses a buli. A gazdasági életet fel lehet építeni kölcsönös érdekek harmonizálására, a magánéletet nem, mert az ember nem úgy működik, és nem arra van kitalálva, mint egy cég. Az ember arra van kitalálva, hogy áldozatot hozzon a másikért, úgy, hogy az áldozatában magának "csak" annyi örömöt szánjon (azon kívül még lehet benne sok más, persze, de az már tőle független), hogy a másik több lesz az áldozatától, ugyanis a szeretet és az emberi élet pont ezt jelenti. Az ember áldozatra való képessége által több az összes egyéb létezőnél. A másikat nem lehet családért, anyagi körülményeiért, gyerekért, biztonságért, érzelmekért, élményekért szeretni, a másikat csakis érte magáért, az ő létéért és az ő javára szabad szeretni, független attól, hogy éppen mit tud teljesíteni az elvárásainkból. (Egyébként ha szeretem valóban, könnyen lehet, hogy előbb-utóbb sokkal többet fog adni, mint ha csak egy érdekegyezség keretein belül élnék vele, de ez már más lapra tartozik.) Párkapcsolatot nem azzal kell kezdeni, akivel jónak, kellemesnek és előnyösnek tűnik az élet, hanem azzal, aki felé a lehető legtöbb adottságom van arra, hogy adjak neki egész különleges, egyedi és a világ teljes történetében megismételhetetlen módon.
Milyen messze van ez az önzetlen, céltalan szeretet a párkapcsolatainkat általában mozgató törekvéseinktől?! Messze van, hisz személyiségünk mély rétegeit is áthatja a haszon- és előnyelvű gondolkodás és érzület. Mégsem téveszthetjük szem elől a végcélt, nem elégedhetünk meg kevesebbel, és változnunk, alakulnunk, tisztulnunk kell mindaddig, amíg késszé nem válunk a szeretetre.
