(Nem szó szerint végrendeletről van szó, az idézett bekezdések egy interjú során hangzottak el Martini bíboros szájából. Az interjú élete utolsó napjaiban készült, viszont csak halála után jelent meg.)
„Az egyház kimerült. Kultúránk elöregedett, templomaink hatalmasak, rendházaink üresek, az egyházi bürokrácia pedig terebélyesedik. Szertartásaink és reverendáink fényűzőek. (...) A jólét ránk nehezedik. Ahhoz a gazdag ifjúhoz hasonlítunk, aki búsan indul útnak, mikor Jézus a tanítványai közé hívja. Tudom jól, hogy nem könnyű mindent hátrahagyni... De legalább kereshetnénk olyanokat, akik szabadok, és törődnek embertársaikkal, mint például Romero atya és a salvadori jezsuita mártírok. Hol vannak a hősök, akikből töltekezhetnénk? Semmilyen okból nem rekedhetünk meg az intézmény szintjén. (...) A mai egyházban annyi hamut látok a parázs fölött, hogy gyakran teljesen tehetetlennek érzem magam. Hogyan szabadíthatnánk ki a parazsat, hogy újra fellángolhasson a szeretet tüze? (...) Azt javaslom a pápának és a püspököknek, hogy keressenek tizenkét kivételes embert a vezető posztokra, olyanokat, akik közel állnak a szegényekhez, akiket fiatalok vesznek körül, akik új dolgokat próbálnak véghezvinni. Szükségünk van ezekre a lángoló emberekre, hogy a Szentlélek mindenhol szétáradhasson.
Első tanácsom, hogy változtassunk. Az egyháznak be kell ismernie saját hibáit, és radikális változásokat kell bevezetnie, kezdve a pápán és a püspökökön. Kezdhetnénk például a szexualitást és a testet érintő kérdésekkel. (...) El kell gondolkodnunk, hogy az emberek hallgatnak-e még egyáltalán az egyház tanácsaira a szexualitás terén. Véleményformáló tekintély-e még az egyház ebben a kérdésben, vagy már csak egy karikatúra a médiában?
Második tanácsom, hogy halljuk meg Isten Igéjét. (...) Csak aki szívébe fogadta az Igét, az képes szerepet vállalni az egyház megújulásában, és igaz választ adni a személyes kérdésekre. (...) Sem a papság, sem a kánonjog nem léphet az ember bensőjének helyébe. Minden külső szabályozás, a törvények és a dogmák csupán arra valók, hogy a belső hang könnyebb megértését segítsék, és a szellem ítélőképességének fejlődését szolgálják.
Végül a szentségek. A szentségek számomra nem a nevelés eszközei, hanem mankók, melyek elősegítik az emberek gyógyulását, ha az élet legyengíti őket. Elvisszük-e a szentségeket azokhoz, akiknek új erőre van szükségük? Például az elváltakhoz, az újjáalakult családokhoz? Ők különleges védelemre szorulnak. Az egyház ragaszkodik hozzá, hogy a házasság felbonthatatlan. Pedig kegyelem, ha egy párnak, egy családnak ez sikerül. (...) Hogy milyen figyelmet fordítunk a válás és egy új házasság után átalakult családokra, az alapvetően meghatározza e családok gyermekeinek későbbi viszonyát az egyházhoz. Vegyünk egy asszonyt, akit a férje elhagyott, de új társat talált, aki gondoskodik róla és a gyermekeiről. Ez a második kapcsolat sikerül. Ha ezt a családot megbélyegezzük, az anya és a gyermekei elfordulnak az egyháztól. Ha a szülők úgy érzik, hogy kívülrekedtek az egyházon, és nem érzik annak támogatását, akkor az egyház el fogja veszíteni a következő nemzedéket. (...) Újra kellene gondolnunk az elváltak áldozáshoz való jogának kérdését is. És azt, hogy hogyan tudna az egyház a szentségek erejével a segítségére lenni azoknak, akik újjáalakult családokban élnek. (...)
Az egyház 200 év lemaradásban van. Félünk talán? Félünk, ahelyett, hogy bátrak lennénk? Az egyház alapja a hit, a bizalom és a bátorság. (...) Csak a szeretet győzheti le a fáradtságot. Ezt nagyon jól érzem, hála mindazoknak, akik a betegségemben segítségemre vannak."
(Kiemelések tőlem)
