Ha nem hagyjuk, hogy az élet igazsága tanítson bennünket a maga módján, ha nem alakítunk ki valamilyen tényleges gyakorlatot arra, hogy felismerjük és legyőzzük dualisztikus gondolkodásunkat, akkor örökké az életünk első felében maradunk - amint az az emberiség nagy részével eddig történt. Az életünk első felében nem tudunk együtt munkálkodni a tökéletlennel, és képtelenek vagyunk elfogadni a tragikus életérzést, ami végül is azt jelenti, hogy nem tudunk a szívünk mélyéből szeretni senkit és semmit. Szikrányit sem fog változni a történelem, amíg megmarad az emberek pusztán dualisztikus vagy-vagy gondolkodásmódja. Az efféle megosztottság nem visz tovább bennünket a puszta információk, adatok, tények és vég nélküli viták szintjénél. "Az én tényeim igazabbak a tieidnél!" - kiabáljuk egyre hangosabban és egyre erősebben kapaszkodva az egónkba...
Napjainkban a modern tudomány felismerte a megfigyelő és a megfigyelt - sőt a megfigyelhető - közötti valódi összefüggést. A bölcsességen alapuló látásmód mindig arra törekedett, hogy először a megfigyelőt, a látót változtassa meg, hiszen tudja: amit látunk, az majd gondoskodik magáról. Ez tényleg szinte ilyen egyszerű, és mindig ilyen nehéz.
A teljes emberek teljességet látnak és hoznak létre, bárhová mennek, a megosztottságban élő emberek megosztottságot látnak, és hoznak létre mindenben és mindenkiben. Életünk második felében teljességet kell látnunk, nem csupán részeket. A teljességhez mégis úgy jutunk el, hogy leesünk a zavaros részek közé - mégpedig oly sokszor, hogy már sóvárgunk minden dolog teljességére, egységére, önmagunkét is beleértve. Ígérhetem, hogy ez az egyesített mező a fel egyetlen és maradandó értelme.
Részlet Richard Rohr Emelkedő zuhanás című könyvéből, a vastag betűs kiemelés tőlem való
