http://index.hu/belfold/2013/03/11/15_ember_a_nep_ellen_mehet-e/
Nem tudom, mit szólna Szokratész, ha meghallaná, hogy a demokrácia lényegéről a modern ember úgy gondolkodik, hogy az egy olyan közigazgatási rendszer, amelyen jó formán semmi lényeges változást nem lehet keresztül verni belátható időn belül, mert az egész úgy be van fékezve, hogy beleszakad, aki mozdítani próbál rajta. Nem tudom, hogy erre gondolt-e hajdanán, mondjuk amikor kiitta a méregpoharat, de inkább mégis azt hiszem, hogy nem. Valami abból elveszett, és az a valami nagyon hiányzik. Sőt mi több, lassan meg kéne keresni, mert ha ezt nem tesszük meg, nem lesz erő arra, hogy a nagyon természetes, sőt mi több, minden emberben alapból ott lakozó és valóban rémisztő hatalomvágyat bármi is ellensúlyozza. (Igen, a hatalomvágy minden emberben ott lakik, különösen pedig azokban, akiket zavar a másik ember ugyanezen jellemvonása. Ugyanis mindenki arra ugrik a másikban, amit még magában sem küzdött le. Ez az emberi lélek egyik alapvonása, ahogy azt a pszichológia nagyon jól le is írja.) Itt a fő baj, rikoltozunk össze-vissza, hogy az ellenzék milyen önkényes, fújjolunk rájuk, mintha csak az ő hibájuk lenne a világ összes baja, miközben mi is harmatgyengék vagyunk, hiszen képtelenek vagyunk bármi vonzót és meggyőzőt felmutatni. Ha képesek lennénk (mint a mesekönyv), akkor tódulna a nép, de egyelőre nem tódul, illetve amíg tódult, addig se miattunk tette. És akkor mi következik? Kínunkban elkezdünk megint háborúzni, hiszen többre nem futja, jól nekimegyünk a másiknak, aztán vagy megnyerjük a következő választást, vagy nem, de tulajdonképpen mindegy, mert ha igen, akkor sem fog történni semmi lényeges, csak az össznépi kötélhúzásban egy kicsit majd megint balra bukik az ország. Kedvenc mondásom, hogy valakivel szemben senki nem határozhatja meg az indentitását, azt csak valakiért lehet megtenni, az összes többi csak a kardot rántó esete, aki kard által vész el. Másik kedvenc mondásom, hogy a demokráciában alapból mindenki egyenlő, és a köztünk lévő különbségek szerepét lovagi tornákon kell tisztázni a kölcsönös tisztelet jól meghatározott szabályrendszerei közt. Jó, és hogyan, ha a másik nem akarja azt a gyönyörű szabályrendszert? Hát úgy, hogy én akarom, és pont. Ennyire egyszerű! Ebben volt nagy a fent említett görög gentleman, akinek az ötletei mintha egy kicsit feledésbe merültek volna. Lassan le kéne porolni.
(Kommentelni szerettem volna a cikket, de arra nem volt lehetőség, így e-mailt írtam a szerzőjének)
