Vannak érthetetlenül, felfoghatatlanul nehéz életutak, vannak tragikus sorsok, és azok előtt, akik egy ilyen sorsot elhordoznak, csak nagy tisztelettel lehet meghajolni, de a tettesekről és az áldozatokról nem nyilatkozhatunk, az kívül esik a látókörünkön. Ha X-ről vagy Y-ról elkezdenénk lekapargatni a koszt (már ha egyáltalán lehetne ilyet tenni), titkok és meglepetések elképesztő tárházára bukkannánk. Ki, mitől, mért van úgy összerakva, ahogy, minek a következményeként, milyen hatásokra teszi azt, amit tesz, és mit tennénk mi, ha ugyanazokban az élethelyzetekben nőttünk volna fel, ugyanazt örökölve, ugyanazt magunkkal hozva? Ezek teljességgel megválaszolhatatlan kérdések, olyannyira azok, hogy az ember lélegzete is elakad tőlük. Emberekkel állok szembe, sérült, érzékeny emberekkel, akik nagy, kerek szemekkel néznek a semmibe és beláthatatlan mélységű szívvel vágyakoznak valami után, sőt én magam is ilyen vagyok, már csak azon az alapon is, hogy mért pont én lennék az egyetlen kivétel. Hogy mondhatnám meg, hát, hogy ki a tettes és ki az áldozat? (Nagyon nagy kérdés bennem például, hogy azok a "szörnyek", akiket az emberiség így emleget, Hitler, Sztálin mondjuk inkább tettesek, vagy inkább áldozatok. Nekem a válasz még az ő esetükben sem egyértelmű.)
Egyébként azt hiszem, hogy már megint bedőltünk a cselnek. Tettes és áldozat csak látszólag ellentétek, mert a kettő legtöbbször ugyanannak az embernek a két arca. Nem véletlenül mondják azt sem, hogy az ítélet visszaszáll az ítélkezőre. Szükség lehet olykor valami ítélet félére, illetve annak gyenge földi mására. Sokszor kell is a praktikus körülmények, illetve a saját gyengeségünk miatt. Le kell csukni a "bűnözőt", ha már mást nem tudunk kezdeni vele, de tudnunk kell, hogy annak, amit ilyenkor teszünk, mennyire semmi köze sincs ahhoz a másik nagy és végső számadáshoz, amelyről egyébként szinte semmilyen fogalmunk sincs. Ez már önmagában is óriási dráma, amelyet átérezve akár kétségbe is eshetnénk. Istenem, tennem kell valamit, de tudom, hogy az, amit tenni fogok, magán hordozza minden gyengeségemet, és azokat a szakadásokat is, amelyek nagy részét még fel sem ismertem magamban. Könyörülj rajtam, hát, nyomorúságomban! Ezt a fohászt egy keresztény ember minden egyes döntése előtt elmondhatja, sőt talán kötelessége is így tennie. Vagy legalább ennek az imádságnak a lelkületében kell gondolnia döntési helyzete szinte felmérhetetlen összetettségére. És ha ezt teszi, és minden egyébtől tényleg elvonatkoztat, akkor fog hozni egy 51-49%-os döntést, egy apró intuíció, egy pillanatnyi megérzés, egy sugallat hatására, vagy egyszerűen csak úgy.
Szépen kirajzolódnak a megkülönböztető gondolkodás korlátai, illetve szépen kirajzolódik, hogy az, ami elvben olyan könnyű, a gyakorlatban mért olyan rettenetesen nehéz. Persze, a szemlélődő gondolkodás sem a teljes válasz, mert tényleg dönteni kell (már csak azért is, mert a nem döntés is döntés), és minden döntés kimondva vagy kimondatlanul egy megkülönböztetést feltételez. Ez rettenetes, hisz az ember tulajdonképpen olyan helyzetekbe van belekényszerítve, amelyek megoldására tökéletesen alkalmatlan. Dönteni fogunk, én is, Te is, Ő is, 51-49% alapon, mert az a maximum, és döntéseink jóságát itt a Földön soha nem tudjuk meg számottevő bizonyossággal. Ez utóbbira egyébként nincs is szükségünk, illetve valószínűleg el se tudnánk viselni tetteink minden következményének megismerését. A rendezés, a szétválasztás, a teremtés isteni privilégium, nem embernek való. Az ember egy természetellenes természeti lény, mondja Ancsel Éva. Az a hiányjel, amelyet ez a mondat kifejez, elkísér minket egész utunkon, soha nem tudunk úgy igazán megszabadulni tőle. De a világ így is, illetve csak így megy tovább, teremtődik, és ennek mi mindannyian részesei vagyunk. Jókra és gonoszokra is süt a nap. Megrendítő? Igen. Dráma? A legteljesebb.
