Nagyon szeretem a Tavasz, nyár, ősz, tél majd újra tavasz című koreai filmet. Egy buddhista szerzetesről szól, aki egy tó közepén lehorgonyzott úszó házban lakik. A ház egyetlen helység tulajdonképpen, falak nélkül, de a különböző szerepű térrészek azért a berendezés jellegével el vannak különítve egymástól. A hálórészbe egy ajtó is vezet, amely elsőre meglepő, hisz minek ajtó, ha nincsenek falak körülötte, de a figyelmes néző hamar megérti, hogy az ajtó mégsem felesleges. A szerzetes és a vele együtt lakó fiúcska mindig használja a magában álló ajtót, pedig figyelmen kívül hagyhatnák, sőt az lenne az egyszerűbb, de életüknek, összeszedettségüknek része az az apró mozdulat, amellyel a kilincsre teszik a kezüket, és amíg az ajtón átmennek, mintegy kinyitják magukban is a következő pillanatot. Aztán eltelik jó pár év, a kisfiú kamasszá serdül, és egyszer csak eljön az a nap, amikor valami miatt felrúgja ezt az örökölt szabályt, és nem az ajtón kerülve, hanem nyílegyenesen ront át hirtelen a ház másik oldalára. Drámai és tragikus események veszik kezdetüket akkor, és a viharos hullámok csak sok idő után tudnak ismét csendesülni.
Egy barátom írta, hogy az Orbán kormány a legutóbbi alkotmánymódosítással átlépte a Rubicont, azt a határt, ahonnan már nincsen visszaút. Tudom, hogy mit akart mondani, de én mégis azt mondom, hogy azok a súlyos határok nem akkor lépődnek át, amikor valaki az alkotmányba beírat pár új paragrafust, hanem akkor, amikor bármelyikünk valami miatt kihagyja azokat a belső ajtókat, amelyekről a fent említett kis szertartás is szól. Fékek, lassító ajtók vannak szívünkbe helyezve azért, hogy ne pusztán a kívülről jött ingerek, illetve az arra adott tanult beidegződések határozzák meg viselkedésünket. Szükségünk van rájuk azért, hogy mindaz, ami kívülről jön, átszűrődjék a tudatos odafordulás pillanatán, és amit teszünk az egy valamilyen szabadságból fakadó mérlegelt, belülről vállalt, akarattal hozott döntés következménye legyen. A Rubicont ott keresztezzük, és nem mások, hanem mi magunk, ott és akkor, amikor hirtelen fontosabbá válik valami a következő pillanatra való fékező, megfontoló, szemlélődő felkészülésnél. Persze, a hangsúly nem a lassúságon van, hanem azon, hogy tetteink minél valódibbak legyenek, minél inkább belőlünk fakadjanak, minél teljesebben tükrözzék azt az egyedit, amely velünk létrejött, egy kis ideig itt van, és aztán soha többé nem lesz. Ajtók nélkül tudattalanul sodródunk a minket körülvevő közeg "önfejlődésével", annak játékszerévé válunk, az ajtókat használva viszont mi magunk vehetünk részt környezetünk alakításában. Mindent akkor sem vonhatunk az irányításunk alá, de a világ kontra mi csatában akkor már nekünk áll a zászló.
Nem a külsőségek elhagyása a fő baj, hiszen az már csak következmény. (A külsőségeket mindig akkor hanyagoljuk, amikor azok a belső tartalmuk kipusztulása miatt már terhessé válnak.) A baj az, ha legbelül hagyunk el valamit, belső igényünkből veszünk vissza egy felszínen zajló esemény miatt, amelyet szinte alig értünk, de rohanunk felé mégis, hogy foglalkozzunk vele amilyen gyorsan csak lehet. Mindenki annyi mindent akar, annyi mindenbe bele vagyunk kavarodva, hogy azt elmondani sem lehet, de vajon akarjuk-e megérteni, hogy hol vannak bennünk ezek az áldott ajtók, és akarjuk-e nyitogatni magunkban azokat, akarunk-e összeszedetten és alázattal, tudatosan élni inkább, megfigyelve és megértve minél többet saját lényünkből, és abból, ami körülvesz minket, és úgy átmenni másik szobákba, hogy közben szívünk legbelsőbb üzeneteinek feltárására időt és figyelmet fordítunk?
Az alkotmánymódosítások ellen sokan fognak tiltakozni, hogy jól teszik-e vagy sem, azt nem tudom megmondani, majd a történelmi távlat eldönti. Félek, mert háborúzni jó célok érdekében is nagyon veszélyes, és nincs is igazán húzása, hatása, nincs igazi erő benne. Húzása, hatása az áldozatnak van, annak, ha valaki odaadja az életét, de nem akármire, hanem arra a személyesen neki rendelt, és jobbára teljesen reménytelen küldetésre sokakért, amelyről egyébként alig van fogalma, de napi részét megkapja mindig, mint a választott nép a mannát. (Minden szó fontos. Személyesen neki rendelt, igen, van ilyen, illetve csak ilyen van, és aki ezt most nem érti, az majd megérti egyszer. Teljesen reménytelen is, illetve minimum annak kell tűnnie, különben nem lenne benne semmi egyedi, és bárki elvégezhetné. És az is igaz, hogy nem sokat látunk belőle most - talán szerencsére - de tudjuk, hogy nem az a gyönyörű lesz, amit elképzelünk, hanem az a sokkal kevésbé "kellemes", de ugyanakkor sokkal életszerűbb - és bizonyára sokkal teremtőbb is - ami éppen jön.) Mindennek pedig nem egy önmagunk elöli menekülésből kell fakadnia, hanem szabadságból és abból a szabadságban megtapasztalt drámai, mély, katarzisos és átalakító felismerésből, hogy ez a legtöbb, és a legteljesebb, ami történhet velünk itt a földön. Így kell elindulni, akkor lesz benne erő, ha nem így megy valaki neki, akkor csak hamuka az egész, nem törekvés, akármilyen szépre is van kipingálva. Aztán, hogy viszontlátunk-e valamit a befektetésből ma vagy valamikor, holnap vagy sokára, megéljük-e vagy sem, hát azt a Jóisten tudja, nekünk meg egyáltalán nem fontos. Azt, ami kell ahhoz, hogy tovább tudjunk menni, úgyis megkapjuk, a többi meg majd kiderül. Láthatunk valamit az Ígéret Földjéből, mielőtt meghalunk? Talán. De azért azt ne felejtsük el, hogy a beteljesülés kicsiny morzsáját olykor ugyanolyan nehéz elviselni, mint a kudarcok hegyeit?
