Támadjuk a rendszert, mert azt hisszük, hogy azzal kivonhatjuk magunkat emberi létünk legalapvetőbb törvényszerűsége alól, elkendőzhetjük azt, hogy mi, hétmilliárd ember, itt a Földön menthetetlenül össze vagyunk zárva. Annyira, hogy mi mindannyian együtt képezzük az emberi életet, ez az élet lüktetés, fájdalom, sírás, nevetés, öröm vágyódás, és ezek mindegyike teljességgel közös. (Például nem lehet senkit leválasztani belőlünk anélkül, hogy az az összes többinek ne fájna. Elképzelhető, hogy nem tudatosodik valakiben az, ami ilyenkor történik, de az nem, hogy a szenvedés nyomtalanul száll el, mintha meg sem történt volna, sőt ellenkezőleg: annyira egymásba vagyunk nőve, hogy minden baj beépül mindenkibe, nyomaszt, szomorít, gyengít mindenkit, függetlenül attól, hogy a sérülés kinél, illetve ki által kezdődött.) Ez az elemi összetartozás olyan mély közösséget jelent puszta tényszerűségében, és az akaratunktól teljesen függetlenül, hogy azt semmilyen szétválasztás nem képes megrengetni. A másik leköphet, megverhet, agyonüthet, lelőhet, bármit tehet velem, vagy én vele, de ha bármi rossz történik az egyikünkkel, a másiknak az legalább ugyanakkora tragédia.
Nagyon fontos tudni azt is, hogy közülünk senkinek semmiféle értéktöbblete sincs, illetve ha van, abból itt egy morzsányi sem fog kiderülni. Nincs ember, aki többre tarthatná magát, vagy akárkit bárki másnál, nincs ember, aki meg tudná mondani, hogy ő, vagy akárki hogyan viselkedne, ha azzal a múlttal, azzal a háttérrel, azokkal az élményekkel érkezett volna, mint a másik, akit éppen mérni próbál. Ilyet mondani nem kicsit nehéz, hanem teljességgel lehetetlen, és ebből kifolyólag teljességgel elképzelhetetlen emberekkel kapcsolatban bármilyen értelmes mélységű értékelés lehetőségére még csak gondolni is. Egyébként ezért a "vakságért" nagy hálával tartozunk, hiszen így is csaknem felfaljuk egymást, mi lenne ha még látnák is valamit?! Jó ez a "vakság", valóságos áldás, és jó az az összezártság, az a közös sors, amiről beszélek, és ami mindennek annyira a legmélyén van, hogy az alá már nem lehet menni egy centivel se, a legjobb pedig az, ha tudatossá tesszük az egymásrautaltságnak ezt a nagyon fontos, és mindennél egyetemesebb dimenzióját, és aszerint éljük az életünket.
Van, aki azt mondja, hogy majd jön az aratás ura, hogy ő válogassa szét a rosszat a jótól. Mások azt mondják, hogy embernek ember felett nincs hatalma. Ugyanaz a kettő! "Ítélet féle" lehet, mert praktikus dolgok miatt olykor lennie kell, de az soha nem lesz jogerős, legjobb esetben is csak ideiglenes munkahipotézis marad az életben maradáshoz, és relatív érvényessége is csak arra az igen korlátozott időtartamra szól, amíg nincs jobb ötletünk. Az axióma az, hogy mi itt a földön sokkal mélyebb szinten vagyunk egyformák, mint különbözőek, az összetartozásunk sokkal alapvetőbb és meghatározóbb, mint a különbözőségeink, annak ellenére, hogy az utóbbiak hangsúlyozásáért, valamint azzal párhozamosan az előbbi elsorvasztásáért nagy erőkkel és teljesen értelmetlenül folyamatosan küzdünk. Ez az az axióma világos és egyértelmű, és világos, hogy bármennyire is felkavaró következmények lehetőségeit hordozza, csak erre lehet építeni. Aki ezt a szegletkövet figyelmen kívül hagyja, az ne várja, hogy rend és béke és jobb és igazabb világ lesz tőle maga körül.
Reinhold Messnernek nem azért van igaza (ezzel előre utalok, holnaptól lesznek tőle vett idézetek blogbejegyzésként itt a Kisbolygón), mert akkor most már ő bátran mászhat hegyet más pénzén, hanem azért, mert a világban az az egyetlen megközelítés, amelynek valódi hatása, hozadéka, húzása van. Az, hogy az ember elindul világgá (vagy saját maga felé), megküzd a szörnnyel (vagy saját belső ellentmondásaival, a befejezhetetlenségével, a határtalanra irányuló reménytelen vágyával), a felfoghatatlannal, a végtelennel (vagy az Istennel, ugye milyen érdekes Jákob harca?), és attól a harctól nő, érik. A karizmatikus, ható, erővel cselekvő, termő, világot megváltoztató emberek mind így működtek, és így működnek. Aki az utakat nem járja be, gyerek marad, és legfeljebb a lavorban csapkodhatja a játékhullámokat. (Úgy kéne élni, mint a mesékben. De gyönyörűen le van írva bennük az ember minden lényeges indíttatása, és minden átalakulása! Mért nem olvassuk azokat, mért nem térünk vissza gyermekkorunk feneketlen kútjához, a feltárásokhoz, amelyekből kincsek fakadtak bőséggel, az annak idején szájtátva hallgatott csodálatos történetekhez, amelyek tanulságait azóta már annyiszor próbáltuk balgán megtagadni, de igazán még soha sem sikerült, mert azok a tanulságok sokszorta igazabbak annál, minthogy buta gondolatok súlyosan megtépázhatnák.)
Ezért nincs ereje általában a politikai ellenállásoknak, nem tud egy szintre kerülni ellenfelével, olyan mint, amikor a bolha támadja az elefántot. Közelről és rövid ideig nézve talán van benne egy kis izgalom, messziről viszont nevetséges, vagy inkább szánni való. Lehet, hogy megdöbbentő, de egész komolyan mondom. Soha nem a mártírbrigádok jelentették a valós alternatívát, hanem azok, akik segítettek, üldözötteket bújtattak, menekítettek, gyógyítottak, tanítottak, verseket írtak, zenét szereztek a reménytelenség kellős közepén, próbálták odatenni a tőlük telhető filléreket, morzsákat, fél vagy egész kenyereket függetlenül attól, hogy az sok volt vagy kevés vagy akármennyi, függetlenül attól, hogy nagyobbnak érezték-e magukat ettől vagy sem, nem is törődtek magukkal, feláldozták az életüket valamiért, valakiért, valakikért, és a végén tényleg bele is haltak. Hát, őket kell emlegetni, meg ő utánuk kell menni. Egy Radnóti legyőzte az egész II. világháborút egymaga. Az összes Auschwitz-zal, a lemészárolt zsidók százezreivel meg a Sztálin által halálba küldöttek millióival. Túlnőtt a föld minden létező gazságán, úgy beleégett az idők mélységeibe, hogy onnan soha senki nem tudja kitörölni. Annak, amit ő csinált, volt ereje. Persze az utat előtte végigjárta, ott van az életműve, sorról sorra ki lehet olvasni belőle minden fordulót. És nem ő volt az egyetlen, sőt ma is vannak ilyen emberek körülöttünk meglepően sokan, csak nem vesszük észre őket. És azért nem, mert ahhoz, hogy észrevegyük őket, egy kicsit előtte nekünk is olyanokká kéne válnunk. (Az észlelés az észlelőn is múlik, nem csak azon, hogy van-e mit észlelni. Hányszor felejtkezünk meg erről, Te jó ég!)
Azt el tudom képzelni, hogy ezt most kevesen értik. A világ meg van fertőzve (de velejéig) a lázas tevékenység túlburjánzásával, miközben a szemlélődés, mint olyan kb. 6000 éve kihalt. Lao-ce volt az utolsó, akinek a korában ez az üzenet még valóban benne volt a levegőben, utána már csak néhány kiválasztottban gyulladt fel a fény rövid, emberéletnyi fellángolások idejére. Nem a cselekvéssel van a baj, hanem azzal, hogy momentán a cselekvésnek tényleg semmi ellenpontja sincs. Richard Rohr, akitől már idéztem e levelezés során, nagyon világosan látja ezt, csepp a tengerben, hogy létrehozott egy Center for Action and Contemplation című intézményt például, ahová politikai aktivisták elvonulnak a világtól, hogy időről-időre rendet tegyenek magukban. Ő azt mondja, hogy e kis tábor megnevezésében az "and" szó a legfontosabb. Nem hiszem, hogy téved. Ugyanis az "and" az egymás mellé tevés, a kiegyensúlyozás, a szintézis teremtés szava. De sokat kéne még hallani ezt a szót, és milyen sokszor kéne még ízlelgetni, "elmélkedni" róla.
Nagyon fontos, hogy feltárjuk az egyesítő távlatot. Aki ezt nem teszi meg, annak a szétválogatása sem lesz hiteles, a levegőben fog lebegni a mondókája a súlytalanságtól, az alattvalója lesz valakinek, aki tényleg csak "Oszd meg és uralkodj-ot" játszik velünk. Ha hinnék az összeesküvés elméletekben, akkor azt mondanám, hogy a világ 1%-a kitalálta demokráciát, hogy amíg a másik 99%-a azzal van elfoglalva, addig ők röhögve halmozzák magukban a dollármilliárdokat. Egyébként nem hiszek bennük, és azt sem hiszem, hogy ilyen forgatókönyvek lejátszásához a világon elméletekre lenne szükség. hisz az a szellemi rend megsértéséből adódó nagyon evidens következmények oldalvizén tulajdonképpen önmagától is kitermelődhet. Illetve nem önmagától, hanem tőlünk, mi teremtjük, amikor nem vállaljuk az élet egészét, drámaiságát, az egymásnak feszülő erőket, a tehetetlenséget, amikor menekülünk a teljesség, a végtelen elöl, amikor nem merünk megrendülni, elmélyülni, katarzisokon átesni, és egészen mást, gyökeresen újat kezdeni utána.
Itt nincs ereje annak, ha az ember kivonul az utcára, és nem is lehet elintézni azzal. Édesanyám mehet, ő megküzdötte az életét becsülettel, bejárta az utat, nem lehet elvárni tőle, hogy mást is tegyen, nem az ő feladata a többi, hanem a miénk. De a miénk igen. Sokkal nehezebb út áll előttünk, mint a szimpla mártíromság, annak a kornak, amikor a szimpla mártíromság még ért valamit, régen vége. Kétszer nem fogunk ugyanabba a folyóba lépni, most egész mások a prioritások, mint 50 évvel ezelőtt voltak, és nemcsak Viktornak kéne ezt tudomásul vennie, hanem az ellenzékének is. Ha Viktortól elvárjuk, hogy ne letűnt korokat restauráljon, akkor mi se tegyük azt, hanem keressünk új és korszerű (!) válaszokat a mai kérdésekre. Magunkban, körülöttünk, gondolkodva és értelmezve a jelenségeket, de ne úgy, hogy közben csak egy csövön át nézünk, és ne úgy, hogy csak egy rugóra jár az agyunk, hanem mindent a maga teljességében, illetve afelé menve, azt akarva, kívánva, arra sóvárogva, vágyva minden idegszálunkkal. Aztán majd jönnek a tettek is, ne félj attól, hogy belegágyulsz a meditálásba. Van dolgunk elég, sőt sokkal súlyosabb teendőink vannak, mint a zászlók bontogatása. Csavarjuk össze egy időre azt a vásznat, tegyük fel a polcra, majd elővesszük a szünetben. Egyelőre nem az a legfontosabb. Óra van, becsengettek!
