Balázs és Johanna!
(A neveket a blogos változatban szándékosan megváltoztattam :-) Majd tapasztalni fogjátok (ha esetleg eddig még nem tettétek), hogy az életben nem kevés olyan helyzet van, amikor két egyértelműen rossz szélsőség között kell valamiféle középutat keresni, remélve, hogy az – legalább egy kicsivel – mind a kettőnél jobb lesz végül. Én most pl. pont így érzem magam. Mondhatnék egy csomó mindent, meg maradhatnék csendben is, de abban bízom, hogy a kettő között van egy harmadik lehetőség, amely egy leheletnyivel azért jobb e két masszívan rossznál.
Miért lenne rossz sokat beszélni? Azért, mert én egy egész más társadalmi környezetben nőttem fel, és azért is, mert az életnek egy egész más szakaszát járom, mint Ti. Annyira más tapasztalatok vannak Mögöttetek, és mögöttem, és az életnek annyira más területei foglalkoztatnak nagyobb súllyal Titeket, és engem, hogy szinte meg sem tudjuk fogalmazni tanulságainkat egymás számára. Akkor meg mért nem lehet egyszerűen csendben maradni? Azért, mert Te, Balázs, a fiam vagy, Te pedig Johanna, a fiam kedvese, és amikor nagy döntések előszeleinek kapcsán ünnepi asztal mellé ülünk, azt gondolom, nem múlhat el a nap pusztán a rántott húsok jegyében.
Eltűnődtem kicsit azon, hogy az a világ, amely Titeket vár, jobb-e, könnyebb vagy nehezebb-e, mint az elmúlt évszázadok világai. Őszintén megmondom, hogy nem tudom a választ. Vannak pozitívumok. Szabadabbak vagyunk, sok felesleges ballasztot elengedtünk már, és bizonyos technikai feltételek is jobbak. Közvetlen közelünkben nincsen, sőt régóta nem is volt háború. Ez utóbbit valószínűleg csak az tudja igazán értékelni, aki valamelyik világégést belülről élte végig, de azért halványan mi is el tudjuk képzelni, hogy mit jelenthet bombázó repülőgépek hangjára ébredni. Sorolhatnék még pár dolgot, de akármennyit is mondanék, az csak az egyik oldal lenne, mert van rengeteg veszély, rengeteg baj és rengeteg szenvedés is. Adja Isten, hogy elkerüljétek azok közvetlen következményeit, de ne adja, hogy megfelejtkezzetek róluk valaha is. A világot egyre inkább uralma alá hajtja egy önelégült, magától elszállt, látszólag fejlett, de egyáltalán nem megalapozott, jövőjét tekintve kilátástalan, a világ eredendő szellemi rendjébe biztosan nem illeszkedő „kultúra", és „civilizáció". Az Európából valaha elindult fehér ember lassan mindent leigáz, kizsákmányol anyagi és szellemi értelemben egyaránt, és ezzel rettenetes, globális léptékű feszültségeket gerjeszt mindenütt, ahol csak megjelenik. Gazdasági rendje tulajdonképpen egy pilóta játék, amely az állandó és ezért kényszeres növekedésre épül, viszont az csak a szellemi, lelki, természeti életterek pusztításán keresztül tartható fenn. Súlytalanná, talajtalanná váló közösségek és emberi kapcsolatok, globális felmelegedés, elfogyó ivóvíz, éhínségek, a megbomlott biológiai egyensúly miatti új betegségek, járványok, tehetetlen és elkeseredett emberek milliárdjai, inkább nem folytatom ezt a vidámnak éppen nem mondható vizionálást.
Azért még egy pár szót vesztegessünk közvetlenebb környezetünkre, arra az Európára, amelyről napnál világosabban látszik, hogy már rég nem az, aminek korábban láttuk (vagy látni szerettük volna), annak ellenére, hogy néhány ország (ha máshogy nem, legalább kívülről nézve) még tartja magát valahogy (szerencsére). A világ 25 legöregebb országa közül (a lakosság átlagéletkorára gondolok) 23 Európában található. Hamarosan óriási problémát fog jelenteni, hogy egy meglehetősen kis, és önhibáján kívül rendkívül rossz adottságokkal induló fiatal generációnak kell majd eltartania egy magatehetetlen, kiégett és az új helyzetekre semmilyen értelmes választ adni nem képes idős néptömeget. Dél-Európában minden második pályakezdő nem pályakezdő, mert nem talál munkát, de ez az arány már a legfejlettebb országokban is 10% feletti. Az államok teljesen el vannak adósodva, országoktól függően általában több tízezer euró az egy főre jutó államadósság, nálunk még csak 8 000 € körüli, de ha azt nézzük, hogy a mi gazdaságunk hogyan teljesít a „fejlett" országokhoz képest, akkor az is rengeteg, meg egyébként is, hisz egy 4 fős családra már egy kisebb lakás ára jut. Az eladósodás főleg azért rossz, mert a kormányok, akiket egyébként többnyire szintén saját hatalmi pozíciókat féltő, megújulni eléggé képtelen, régi sémák szerint gondolkodó emberek vezetnek, lassan, de biztosan vesztik el a mozgásterüket, egyre inkább a pénzügyi körök diktálnak, jól kivehetően csúszik át a hatalom az ő kezükbe. És ahol a pénz beszél, ott a kutya ugat.
Ilyen távlatok mellett nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember egyáltalán fel kelljen reggel az ágyból, hát még ahhoz, hogy pl. odaígérje valakinek az életét mindörökre. Szavaimat ne úgy értsétek, mintha lebeszélni akarnálak Titeket erről, Isten őrizzen meg minket még a gondolattól is. Viszont úgy igen, hogy amennyire csak lehet, vessetek számot tudatosan minden körülménnyel, és aztán vállaljátok egymást a lehető legtöbbet előre megértve és elfogadva. Vessetek számot azzal, hogy a XXI. század további évtizedeiben valószínűleg kevés lesz a szüleitek által felhalmozott tudás és tapasztalat, vessetek számot azzal, hogy a hagyományos utak, bár mondanivalójuk nem teljesen elévülő, nem lesznek elegendőek az életben maradásotokhoz, vessetek számot azzal, hogy gyökeresen új megoldásokat kell feltalálnotok, és arra csak gyökeresen új emberek lesznek képesek. És ezzel el is érkeztünk oda, ahol én a kulcs megtalálását elképzelni tudom, az emberhez. Az emberhez, aki társadalmilag ugyan bizonyos fokon determinált (meghatározott, és ez jó is, hisz különben a semmiben lebegne), de közben képes mégis saját személyiségéből, mélységeiből soha nem látott energiákat felszabadítani. Az emberhez, akiben a világ összes borzalmas kockázata és távlata ellenére, reménykedem. Az emberhez, akinek nem az a dolga, hogy a maga körül látott mintákat megismételje, hanem az, hogy azokból a mintákból szintéziseket, új, a régit magában foglaló, de azokat mégis meghaladó tartalmakat hozzon létre, és életét ahhoz az újhoz igazítsa.
Hogy ez hogyan, s miként lehetséges arról, nem sokat akarok beszélni. Mindenkinek magának kell kiküszködnie, ott vannak a szálak, amelyeken el lehet indulni, aki akarja, megtalálja őket. Egyébként pedig nem úgy működik, hogy hopp, akkor most megvan, hanem az egész egy hosszú folyamat, amely során fokozatosan tisztul le, válik egyre érettebbé, fényesebbé minden. Talán egy dolgot mondanék csak, és az egyben zárszó is lesz e kis levél vége felé. Ha összeházasodtok, akkor azt ne azokért a praktikus, érzelmi vagy lélektani előnyökért tegyétek, amelyeket az emberek a házasságba általában belegondolnak. Azokért kár, az csak a felszín, az elfüstöl pillanatok alatt, és utána nem is lesz örömötök benne, legfeljebb egy iga marad belőle, amely ki tudja, hogy meddig hordható. Ha összeházasodtok, akkor azt egymásért tegyétek, csak azért, mert a másik Tőletek teljesebb, mélyebb, megvalósultabb ember lehet, és az ő megvalósulása mindegyikőtöknek egyben a saját megvalósulása is.
Ha ezt most egyáltalán nem értitek, az nem baj. Akkor csak azt kérem, hogy tegyétek el ezt a levelet, és bizonyos időközönként olvassátok el újra a három vastag betűs mondatot (meg szorgalmiból a kicsivel felette található nulladik vastag betűset is). Lehet, sőt valószínű, hogy e mondanivaló lassan, fokozatosan fog eljutni Hozzátok. Akkor jó, mert akkor igazi. Ami lényeges és mély, ahhoz idő kell mindig. Mellékelek még egy kis történetet is egyik kedvenc könyvemből, sőt magát a könyvet is, talán egyszer majd lesz időtök, kedvetek arra, hogy elolvassátok. Túl gyorsan jött ez az eljegyzés, :-), nem tudtam megszerezni még az antikváriumokban sem (sajnos a könyvesboltokban teljesen reménytelen hozzájutni), így a saját példányomat adom oda. Fogadjátok szeretettel. És szép napot!
