Shishmaref hajótöröttjei
Shishmaref... Így hívják azt a 650 lelket számláló eszkimó falucskát, mely a Bering szoros szomszédságában, Alaszka partjaitól néhány kőhajításnyira egy kb. 4 km x 0,5 km-es sziget egyik felét foglalja el. Híre bejárta a világsajtót, viszont úgy tűnik, hogy hiába. Az itt élők a globális felmelegedés első áldozatai, akikből egyébként máris oly sok van, hogy az USA szegényes költségvetéséből (kiürítette a sok hadi kiadás) nem igen futja értelmes megsegítésükre. A falucska átlaghőmérséklete az elmúlt 30 év alatt 4 fokot emelkedett (ezen már nem lehet túlsiklani azzal, hogy az legutóbbi pár tél kicsit melegebb volt az átlagosnál), és ez sokkal nagyobb baj, mint hinnénk. Később jön a védelmet jelentő jégpáncél, az őszi viharok eróziós hatása tehát sokkal nagyobb, nem is beszélve arról, hogy a korábban folyamatosan fagyos talajréteg átolvadása miatt a sziget egyébként is sokkal sérülékenyebb. Az erős talajból egy kis homokkupac lett, az ádáz északi szelek keltette hullámok most már hatalmas földdarabokat szakítanak ki belőle a rájuk épített házakkal együtt. Az egyik ilyen vihar után a haditengerészet óriási daruval felszerelt speciális kétéltű járműve segédkezett abban, hogy a legveszélyeztetettebb házak eredeti helyükről a sziget egyik stabilabb területére kerüljenek. Momentán minden arról szól, hogy a jelenlegi kilátástalan állapotot legalább fenntartsák, ha már megoldást nem tud rá adni senki, és ezt világosan érzékelik is az itt lakók. A fiataloknak van tabletjük és internetük, és a közösségi oldalakat böngészve látnak valamit a külvilágból, amiről csak azt tudják, hogy soha nem lesz az övéké, azt viszont nem, hogy attól se lennének boldogabbak. Az öngyilkosságok aránya kiugróan magas, pedig ez még egy közösség, egy valódi, ahol az emberek még tényleg megpróbálnak figyelni egymásra, ahol a szerencsés vadász még ma is megosztja zsákmányát a kevésbé szerencséssel. Akár el is költöznének innen, ha lehetne, de csak együtt, és életformájukat, mesterségüket, a halászó-vadászó életmódot megőrizve. (És nem úgy, ahogy az egy másik sziget lakóival megtörtént 1959-ben, akiket otthonukból egy parti városka kikötője mellé telepítettek át minden egyéb gondoskodás nélkül, és akik az idők folyamán annyira lezüllöttek, hogy azon a környéken mindenki csak gyilkosoknak emlegeti őket.) Viszont nem lehet sehová, illetve annyi pénz, amennyi ahhoz kéne, nincs sehol, még a pörgős amerikai gazdaságban sem. A legveszélyeztetettebb partszakaszt egy kőgáttal levédték, az építkezés 20 millió dollárt emésztett fel. Úgy tűnt, van remény arra, hogy a gát tovább épüljön, de aztán valaki megvétózta, mondván hogy minek költeni arra a településre, amelyiknek ennyire bizonytalan a sorsa...
Amikor beülsz az autóba, beszállsz a repülőgépbe, vagy csak egyszerűen felcsavarod a fűtést, hogy pár fokkal melegebb legyen a lakásodban (netán bekapcsolod a számítógépedet, hogy megírj egy blogbejegyzést), gondolj azokra, akiknek az életterét energiaéhséged (amelyet már annyira megszoktál, hogy jóformán észre sem veszed) állandó kielégítésével folyamatosan rombolod Te magad is.
Írásom a GEO magazin (francia kiadás) 2013-as márciusi számában megjelent cikk alapján készült
