Ahogy az alma érését nem lehet siettetni, úgy nem lehet siettetni az emberi tényezők alakulását, fejlődését, tisztulását sem. Mindennek ideje van, minden akkor fog megtörténni, amikor elérkezik rá az óra. Nem lehet előbbre hozni, nem lehet erőltetni, mert sokszor pont a görcsös akarás blokkolja, vagy nehezíti meg születését. Párok, akik küszködnek, és mindent megpróbálnak, hogy legyen végre gyermekük, és nem, és nem, és nem jön össze sehogyan sem. Aztán amikor már lemondanak róla, hirtelen kopogtat a baba. (Az egyik közeli barátom például így járt, de ott van Ábrahám és az öreg Sára esete a Bibliában például, szóról-szóra ez történt velük is.) Hihetetlen erő van az elengedésben, a lemondásban, sokkal-sokkal nagyobb, mint az akarásban. Ez nem az, amikor az ember megszűnik felelősséget vállalni valamiért, hanem az, amikor megérti, hogy minden álma megvalósulását ugyan nem fogja megérni, de az élete anélkül is lehet értékes, teljes, és lehet maradandó az, amit tett az úton járva. Mózes nem vezethette el népét az ígéret földjére (mondhatom azt is, hogy a Jóisten megkímélte nagy álma valóra válásától, hiszen még a sokkal kisebb beteljesüléseket is rettenetes nehéz elviselni), de a 40 éves sivatagi vándorlás alatt azért volt alkalma pár dologra.
Azok a jó törekvések, amelyek beágyazódnak a fejlődés, a növekedés folyamataiba, illetve alájuk rendelődnek. Ezekben a törekvésekben is ott lehet a "Nagyon szeretném", de mellettük ott van mindig - ugyanakkora hangsúllyal - a "Legyen meg a Te akaratod" is. Nincs kibontakozás, nincs továbblépés enélkül az egyensúly nélkül, akármilyen szép is az a törekvés egyébként. Legyenek álmaink, de tudnunk kell, hogy nekünk magunknak is fel kell nőnünk álmainkhoz, sőt az a nehezebb része.
