Levéltöredékek II.
(Pici megjegyzés elöljáróban: Az alábbi részletet tartalmazó levél címzettje nem ugyanaz a barátom volt, akinek a tegnapi blogbejegyzés alapjául szolgáló levelet írtam.)
...Nézz körül ebben a világban, nézd meg, hogy mi történik körülöttünk, velünk nap mint nap, és egyelőre – a már említett szélesebb távlatok jegyében – nem az Egyházról beszélek (mert azt majd külön hozom szóba utána)! Nézd azt az irtózatos tevékenységi lázat, amely uralkodik rajtunk, nézd az embereket, akik úgy dolgoznak, mint a mérgezett egerek (legalábbis az, akinek van munkája), nézd azokat, akiknek egy perc nyugtuk sincs, pedig olyan eszköztár van a kezükben, amilyen eddig még soha senkinek egyetlen korban sem volt! Nézd meg ezt az őrült, maga elöl a meghasonlásig a termelésbe menekülő, agyonhajszolt civilizációt, amely teljesen elszakad minden realitásától, miközben valós igényeinek már most is többszörösét fogyasztja el (legalábbis az, aki nem éhezik), és a tempó egyre fékezhetetlenebbül gyorsul! Nézd meg ennek a hét milliárd embernek a kilátástalanságát, és lásd meg, hogy mennyire reménytelenek törekvései, mellyel düledező felépítményeit próbálja ideig-óráig megtartani valahogy, de egyre kevesebb sikerrel annak ellenére, hogy lassan beleszakad a munkába! Létrehoztunk egy olyan rendszert, amely ma-holnap túlnő rajtunk, és még felületesen sem tudjuk felmérni hatásait, hát még feldolgozni, beépíteni magunkba, és bölcsen következtetni mindabból, amit megérlel bennünk az idő róla. Idő! Hol van idő? Hol van idő gondolkodni, értelmezni, leülepíteni benyomásokat, hol van idő bölccsé és széles látókörűvé válni? Annyi mindent kell csinálni helyette, annyi, de annyi feladatunk van, hogy azok minden figyelmünket lekötik, még a nem létező részét is. Ez a dolgunk? Biztos, hogy azok a sürgős és halaszthatatlan teendők mind igazi kötelességeink? Ez az a hétköznapi küzdelem, amelyről helyénvaló reálisan pozitív jellemzéssel beszélgetnünk, és védeni azt olyan mondásokkal, hogy akinek egy kicsit már nem tetszik, azt besoroljuk az elvont kutatók táborába?... Megérdemli ez a tébolyult technikai haladásba menekülés, hogy miközben nyakig vagyunk benne, szép gondolatokkal mentegessük magunkat, majd csináljuk tovább, mintha ez lenne a dolgok normális menete? Nem hiszem! Ez a valóság, itt tartunk most, de ez nem jó, és ezt kár, és talán bűn is tovább rejtegetni, legalábbis annak bűn, aki már valamilyen tudatossággal tekint e „fejlődés" elképesztő érzéketlenségére. Ki lehet mondani nyugodtan, hogy ez a rendszer rossz, kegyetlen, és ha nem ébredünk fel időben, előbb-utóbb teljesen bedarál mindent. Most csináljuk, de rossz! Meg kell látni azt a nagy összefüggést, amelyen belül ez a rosszaság feltárul, amelyen belül a benne szereplő nem csak arra válik tudatossá, hogy vannak nehézségei, amelyet küzdelemmel meg kell haladnia, hanem arra is, hogy egy teljesen hamis arányrendszerbe került, amelyben önmagát is folyamatosan rossz mutatók segítségével méri, illetve már az is elég borzasztó, hogy önmaga mérésének kényszere folyamatosan üldözi. Ez egy egyre inkább ránk erőltetett, egyre kevésbé követhető, egyre manipulatívabb rohanás, amelyben ösztönösen, de teljesen érthetően egyre inkább afelé csúszik el mindenki, hogy részrehajló, pártos, könnyű ítéletek vonalán egy kis szellemi álfedezéket rendezzen be magának, amely persze csak ideig-óráig fogja megvédeni, mert utána ugyanúgy fog rátörni a magány, mint ahogy már most elérné őt, ha hagyná. Itt nem arról van szó, hogy a látásunk még homályos, de hát elfogadjuk ezt a tényt, és mégis haladunk előre a magunk kis tökéletlen módján, hanem arról, hogy egyre kevésbé tudatosan, de egyre intenzívebben gyártjuk, sőt lassan okádjuk a ködöt magunk köré. Jézus nyilván tudta, hogy az embernek a történetiség útját végig kell járnia, nagyon jól tudta, ezért hagyott minket magunkra, és mi járjuk is szépen, de ez még nem jelenti azt, hogy abból, amit eddig tettünk számottevő mennyiségű dologra büszkék lehetünk, illetve inkább azt jelenti, hogy a dolgok legnagyobb részét kifejezetten szégyellnünk kéne. Attól, hogy Jézus valahová elengedett minket, annak a valahovának a jósága még egyáltalán nem evidens, sőt a tapasztalás azt mutatja, hogy az esetek igen nagy százalékában csak a tanulság az érték, amelyet egyébként nem tettünk volna magunkévá soha.
Ha szavaim határozottsága riasztó Számodra, akkor sietek hozzátenni, hogy nincs szándékomban magam mellé állítani Téged, mint ahogy nem szándékom gépromboló vagy apokaliptikus víziókra épülő nihilista népmozgalmak életre hívása sem, sőt mi több, azt gondolom, hogy minden ilyen jellegű kezdeményezés alapból értelmetlen és kudarcos lenne. Elsősorban azért nem akarok ezekbe az irányokba még csak tekingetni sem, mert egy arányeltolódást képtelenség egy ellentétes irányú másikkal helyrebillenteni. (Kiszedtem vastag betűsre, mert ezt soha nem vesszük figyelembe, mert zsigerből azt hisszük, hogy az arcon csapásra a vissza arcon csapás a triviálisan helyénvaló válasz.) Egyetlen szándékom a figyelem felhívása, az elgondolkodtatás, a gyanú felébresztése, a teljesen alaptalan nyugalmi állapotokból, a kábaságból való kibillentés. Azt viszont egészen tudatosan teszem, mert hiszem, hogy nagyon fontos tágulnia mindenkinek, és főleg a férfi életének meghatározó, alapvető összetevője az a szellemi harc, amelyet küzd nem magáért, hanem mindenkiért.
A Kisbolygóra mostanában több írást is feltettem arról, hogy valahol valamikor valami nagyon felborulhatott, és azóta egy spirál mentén zuhanunk egyre gyorsabban, és egyre esélytelenebbnek tűnik, hogy az elsuhanó kapaszkodók közül bármelyiket is elérjük. Megpróbáltam kiegyensúlyozottan, kidolgozottan írni, és pontosabban, mint egy ilyen levélben (bár a blogbejegyzések közül sok pont egy-egy levélrészletre épül). Gyönyörű ez a Márta és Mária kép, de ahhoz a hatalmas drámához képest, amelyik jelenleg zajlik a világban, tulajdonképpen nagyon szelíd. (Nyilván pont a szelídsége miatt annyira ütős és pont a szelídsége miatt tud úgy visszhangzani két ezer évvel első kimondása után is bennünk, mintha épp most hallottuk volna abban a kis Jeruzsálem melletti talán azóta már neve sincs faluban.) A tettek rettenetesen felértékelődtek, mindenki mindent csak ahhoz tud mérni, mindenki azt kérdezi magától és a másiktól is, hogy mit tettél, mit értél el, mintha emberségünk lényeges motívuma az lenne, hogy jó tanuló diákként mennyi piros pontot gyűjtöttünk már be az ellenőrzőnkbe! Mintha attól lenne valaki értékes, vagy kevésbé értékes, hogy mennyi hasznot hajtott már! Ez van az evangéliumban? Ezt akarta Jézus? Azt mondta, hogy itt egy feladat, oldd meg kiválóra? Lehetőleg ötösre, de ha az nem is sikerül, egy erős négyes átlag azért jó volna mindenképpen... Ezt mondta? Dehogyis! Pont az ellenkezőjét! Azt mondta, hogy tettekkel lehetetlen megváltani a jegyet az égi szekérre. A farizeusok gyönyörű tetteiről mit mondott? Mai nyelvre lefordítva azt, hogy kényszeres pótlék és tökéletes zsákutca valamennyi. Nem gyúrjuk a farizeusok kovászát reggeltől estig mi is mindannyian úgy, hogy közben már észre sem vesszük, hogy mit is teszünk valójában? Dehogynem! Amikor éppen úgy érezzük, hogy viszonylag jól áll a mérlegünk, odaállunk a lelki tükrünk elé, mint Hófehérke gonosz boszorkája, és nézegetjük benne magunkat órákon át. Ha a tükör szépet mutat, elégedetten dőlünk hátra, vagy elmegyünk a templom első sorába imádkozni, mert nekünk, jóknak ott a helyünk, az illet meg minket. Aztán majd esünk pofára... Mit mond a szőlőmunkások példabeszéde? Zavar az, hogy én jó vagyok, és annak is kifizetem az egész napi bért, aki csak egy órát dolgozott? – teszi fel a kérdést a Mester a szőlősgazda szájával. Van valami köze a mi teljesítményelvű, mérlegelő, osztályozó gondolkodásunknak ahhoz, amit Jézus szeretett volna? Az égvilágon semmi. Van valami köze Jézus akaratának ahhoz, hogy nem vagyunk hajlandók máshogy létezni, mint a jó és a rossz tudásának fantazmáiban vergődve? Az állandó minősítésekben, azoknak a princípiumoknak a szüntelen alkalmazásában, amelyet a Jóisten a világ teremtésekor egyértelműen és világosan kimondva magának tartott meg. Ez volt az egyetlen, amelyet nem akart megosztani az emberrel, (mert tudta, hogy ez az egy az, ami tényleg teljesen tönkretenné, aminek a hordozására az ember tényleg tökéletesen alkalmatlan) és mi mégis ezt akarjuk talán a legjobban. Csoda, hogy odalett a paradicsom? Hiszen ember létünkre Istent játszunk folyamatosan! Ez az egy dolog az, amire nincs semmi felhatalmazásunk, de mi mégis azt gyakoroljuk állandóan. Nem ugyanígy vergődött például Jób, aki képtelen volt felfogni, hogy mért éri őt annyi szenvedés, hiszen csupa jó és igaz dolgot tett Istene kedvére. Hát azért, mert a megváltás nem egy játékautomata működési elvét követi. Mert a megváltottság soha nem volt és soha nem is lesz kiérdemelhető, megkereshető, ledolgozható fizetség. Aztán megértette Jób is. Mi is megértjük lassan? Megértjük lassan, hogy a jó és a rossz tudása nem a mi privilégiumunk, mert a mi privilégiumunk az üdvösség, és jobban tennénk, ha megelégednénk az utóbbival, illetve először is egyáltalán megértenénk legalább egy mustármagnyit annak mélységéből és teljességéből.
(Az Egyház – paradox módon – tulajdonképpen élen járt az evangélium e csodálatos esszenciájának elrejtésében, és akármennyire is integrált egység az Újszövetség, azért azt látni kell, hogy már az apostoli levelek sem olyan tisztán szólnak az alapüzenetről, mint maguk az evangéliumok, amelyek pedig bizonyára szintén sokat torzítanak Jézus szavainak valódi elhangzásához képest. Zárójelben jegyzem meg, hogy az Újszövetség kanonizálása sem olyan egyértelmű égi sugallat volt, mint ahogy az Egyház azt szereti bemutatni, az intézményesedés miatt szükség volt rá, viszont megtörténte nem az örömhír legfontosabb mondanivalójához kötődik, és egyáltalán nem bír akkora jelentőséggel, mint amekkorának azt a hatalmát féltő szervezet a mai napig hazudja.)
Nagyon és alapvetően meg kéne változtatnunk a gondolkodásunkat, egész szellemi létezésünket, és azzal párhuzamosan, persze, az anyagit is. Mit tett Jézus? Alig valamit! Egyetlen árvaházat sem hozott létre, egyetlen karitatív mozgalmat sem indított útjára. Meggyógyított pár száz beteget, jó, és mért nem többet? Mért nem gyógyította meg az összest, vagy legalább a betegeke felét, vagy a harmadát vagy a tizedét, a századát vagy legalább az ezredét? Mért nem kergette ki a rómaiakat a jó büdös francba? Mért nem lázította a szegényeket a jogaikért, az egyenlőségükért való küzdelemre? Azért, mert az Atya akaratát kereste, és nem a magáét. Azért, mert felismerte küldetését, és nem megoldani akart problémákat, hanem elfoglalni a maga helyét abban a folyamatban, amelyik a problémák megoldása felé vezetett már előtte, akkor, és vezet azóta is. És mért nem beszélt világosabban, egyértelműbben, érthetőbben, mért nem adott törvénykönyvet, mint Mózes? Mert tudta, hogy a szavak veszélyesek, és a szerepük nem az, hogy sorompókat állítsanak az ember útjába, kinyilatkoztassanak igazságokat, hanem az, hogy a szavakról való gondolkodás áthassa az eljövendő korokat, és ébressze, csiszolja, világosítsa az úton járók lelkivilágát, vigye, tárja, bontsa ki bennük a teljességet fokról-fokra.
Csodálatos a Tao, egyszer már mondtam Neked, hogy olvasd el, nem tudom, hogy megtetted-e. A nem cselekvő visz végbe, mert a nem cselekvés távolról sem tétlenség, hanem minden időszerűség és elrendeltség nyugodt és feltétel nélküli, természetes, gyermeki egyszerűséggel való elfogadása. Szóról-szóra ugyanaz, mint amit Jézus csinált. Ő sem azért volt nagyszerű, mert annyi mindent tett, hanem azért, mert tettei tökéletes egységben voltak az Atya akaratával. Nem egy belső üresség elől menekült, mint ahogy azt korunk embere teszi hangya szorgalmával látástól mikulásig, hanem egy folyamatosan újra és újra felépülő, élő szellemi egységben élt Istenével, abban az egységben, amely rendet tesz hordozójában, és vezeti őt arra a kevésre, ami tényleg az ő dolga. Ez a „Legyen meg a Te akaratod", ez a „Kezedbe ajánlom a lelkemet" (Jézus utolsó szavai halála előtt), és amikor nem az előbbieket mondja ki valaki, az annyira más, és annyira hamis csengésű függetlenül a mondás minden egyéb tartalmától. (Egyébként nem hiszem, hogy van még egy olyan szellemi hagyomány, amely annyira közel állna a kereszténységhez, mint a Tao. Egész véletlenül éppen most olvasok egy nagyon érdekes, régészeti kutatásokból is kiinduló könyvet arról, hogy az ókori Kína bizonyos területein a taoizmus és a kereszténység évszázadokon keresztül tökéletes szimbiózisban éltek egymással.)
Pillanatnyilag az emberiség egy nagy válság 24. órájában van, és ezt nem csak a keresztény emberek mondják, hanem mindenki, aki meri szemlélni és egy kicsit értelmezni a jelenségeket (az idők jeleit). Ez a válság nem politikai, nem társadalmi, nem szociális, nem környezeti, illetve mindezek csak következmények, a válság gyökere az ember belső egyensúlyvesztése, a gondolkodás polarizálódása, a jó és rossz erőtérbe való önkényes belehelyezése, kiegyensúlyozatlanná válása, a szemlélődés vágyának, az Atya akaratába való belesimulásra való érzékenységünknek az elnyomása, és hiába küszködik hétköznapi dolgok ezreivel az ember, ha közben nem veszi észre, hogy miről is szól élete egésze. Lehet, és bizonyára van is tettének, időtöltésének értéke, de ettől én még nem mondhatom neki (meg magamnak se) azt, hogy a Te hétköznapi küszködésed (vagy az én hétköznapi küszködésem) így, ahogy most csinálod (csinálom), alapvetően rendben van...
Elvégeztél rengeteg munkát, jártál egy úton, lehet, hogy az lassan véget ér. Így van rendjén, mindenkivel ez történik előbb vagy utóbb, nem élhetünk egyetlen vonal mentén, még akkor sem, ha annak a vonalnak valamikor fontos szerepe volt. A megújulás nehéz, mert olyan olvasata van, hogy amit az ember előtte csinált, az rossz, de ez megint csak egy hamis és haszontalan nézőpont felvételének a következménye, ebben a sugallatban már megint a jó és a rossz tudásának átka támad ránk. Nem értékelni kell, hanem lépni. Nem visszanézni, hanem előre. Mindegy, hogy milyen volt a múlt, majd valaki egyszer eldönti, hogy mennyi a mi érdemünk belőle, de az minket most egyáltalán ne érdekeljen. Van jobb dolgunk is, mint a sikereink ünneplése, vagy a kudarcainkon való kesergés. Van út tovább, lehet, hogy egy másik, lehet, hogy ugyanaz, csak néhány kanyart tesz, mielőtt folytatódna, mindegy! Menni rajta élet, állni rajta halál, ez számít, semmi más!...
Szélesebb távlatokat kell a tekintetünknek átölelnie, és ahhoz gondolkodásunk alapjellemzőit kell kérdőre vonnunk. Feszültség van ebből, nagy feszültség, a harcos férfi feszültsége, aki ismeretlen tájak meghódítására indul, akinek a kezében kard van, az a kard, amelyikről Te is beszéltél, és az a kard, amelyről Richard Rohr is olyan gyönyörűen ír A férfi útja című könyvében, csak hát mindent nem lehet belezsúfolni egyetlen levélbe. Itt a kard és itt a helyénvaló megosztottság is, amelyet nem lehet kikerülni, noha mind a ketten sokkal jobban örülnénk, ha nem lenne.
(Vagy örülünk ennek is? Eléggé örülünk?)
Szeretettel!
