Levéltöredékek IV.
Sokat kéne még leveleznünk, nagyon sokat, mert nehezen jönnek elő köztünk az igazán fontos momentumok. (A végén még nagyon jó barátok is lehetnénk, sőt társak, akik karöltve tudnak, akarnak dolgozni, tettekben is együtt folytatva belső törekvéseiket.) Nem vonom kétségbe a gyakorlati vonatkozásokat, csak azt látom, hogy sok egyáltalán nem szükségszerű aránytalanság terhel mindenkit, és közben az a belső út, amely segíthetne kisimítani ezeket az aránytalanságokat, fokozatosan a semmibe vész. Ezt látom, és ez nem tetszik, és amíg élek, szeretnék küzdeni ez ellen a tendencia ellen. Igen, az a hiba, amiről Te beszélsz, létezik. Lehet köldököt nézegetni úgy, hogy abból az ég egy adta világon semmi sem születik, én magam is láttam már ilyet, sőt bizonyára csináltam is. De ismét azt mondom, hogy messze nem ez a véglet a nagy probléma ma!!! A nagy probléma pont az ellenkezője, az, hogy teszünk millió dolgot anélkül, hogy a legcsekélyebb fogalmunk is lenne azokról a hatásmechanizmusokról, amelyeken keresztül tetteink „áldásos” vagy inkább áldatlan következmények láncolatát indítják be, illetve anélkül, hogy egyáltalán elgondolkodnánk ilyen hatásmechanizmusok létezésén. Mondhatja nekem Pál Feri, mondhatja nekem a római pápa, ha elvonatkoztatunk a belső érés megalapozottságától, iránymutatásától, rettenetes dolgokat tudunk véghezvinni, miközben abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy szolgáljuk az emberiséget. Illetve gyönyörű dolgokat, csak egyetlen egy baj lesz velük, az, hogy nem az a dolgunk, nem arra születtünk, nem azt várja tőlünk a Jóisten. Apró malheur, petit probleme! Igen, kellenek a tettek. Igen, az a spiritualitás, amely nem alakítja át a személyiséget annyira, hogy az új dimenziókat mutat fel a tettek síkján is, valószínűleg nem is spiritualitás. Igen, volt, van, lesz olyan eltévelyedés, amilyenről Te beszélsz. De ez az emberiség a XXI. század második évtizedében nem emiatt a hiba miatt tart ott, ahol, hanem pont azért, mert számára az érzékenység már nem érték, pökhendien és leszólva beszél arról az útról, amely mindig is létezett, és mindig is vezette, belül vezette az embert, és azért vezette, hogy fogékonnyá és látóvá tegye, és meglássa például azt, hogy az ezer millió lehetséges jótett közül melyik az, amelyik pont az övé, melyik az, amelyikért személyesen ő született. Azért, hogy aztán azt tegye, ami valóban a feladata. Azt a részt, amit a Jóisten osztott rá. Nem millió jót, hanem egyet, azt az egyet, amiért ő lett János, Zoli, Zsolt, Andrea vagy Gyuri. Nagyon rossznak tartom kiemeléseket, a szentek kultuszát például, mert rettenetesen félrevisznek mindent. Azt a képzetet keltik az egyszerű emberekben, hogy csak azzal áll igazán szóba a Jóisten, akit szétcincáltak, felnégyeltek és a végén még máglyán is elégettek. Nagyon rossznak tartom a példakép állításokat, mert teljesen hamis arányokat nevelnek az emberekbe, teljesen elvonják őket ezzel a lényegtől, ami nem a tett, és nem az, ami kívülről látszik, hanem az a belső „igen”, amely annyira titkos és intim, mint egy szerelmi együttlét, illetve még ez a kép is csak halványan fejezi ki valódi jellegét. És az is, amit utána az illető tesz, ugyanolyan intim és ne mondja meg senki, hogy az tényleg az Atya akaratának követése, vagy valami egész más. Felejtsük már el végre, hogy képesek vagyunk ilyen dolgokat megítélni. Nem vagyunk képesek, nem is leszünk, nem is az a dolgunk, és soha nem is volt. Jézus is tett csomó mindent, de először kiment a pusztába és negyven napig böjtölt, és megkísértette őt a Sátán. Fontos a tett, persze, de az a tett fontos, amit nekünk szánt a Jóisten, mindenkinek a magáé. Az a tett fontos, amelyet megelőz az örömhír befogadása, amely abban a boldog felismerésben születik, hogy Jézus szeret, és ingyen, minden más feltétel nélkül adja az üdvösséget. Te sokat tettél, Te jó ember vagy, Te keveset, Te nem! Így gondolkodunk, ezt vetítjük minden vászonra, anélkül, hogy belegondolnánk abba, hogy milyen szörnyűséges dolgot csinálunk, meg abba, hogy ezzel milyen remekül blokkoljuk a megtérés esélyét szeretett csemetéinkben például. Ezt tanítjuk a hittanórákon, meg mindenütt. Ki látja azt, hogy mi történik bent? Hol van az a liberális, aki megadja testvérének a lélek szabadságát, és tisztelettel, bízva fogadja, segíti belső érését, növekedését, és nem kezdi el vizslatni azonnal, hogy a tettei mit tükröznek abból kifelé? Hol van? Nagyon kellene sok ilyen szabadelvű ember! Milyen alapon merészelünk mértéket elővenni? A szegény asszony két fillérje lehet több, mint mások több zsák aranya. Ne pénzre gondolj, gondolj lelki értékek tettekben tükröződő látszatára, ugyanúgy érvényes arra is! Ehhez kéne segíteni az embereket, hogy szabadon tudjanak megállni a Jóisten előtt, hogy ne kössék őket olyan hamis, hazug reflexeket, hogy „Neked ezt meg azt teljesítened kell, hogy valakinek tűnj a Jóisten szemében, meg a miénkben főleg”. Mert most ez zajlik minden vonalon, az Egyházban és a reformmozgalmakban ugyanúgy, és ez borzasztó! Én sem vagyok béna kacsa, dolgozok, írok, futok, ápolom a gyermekeimet és sok kapcsolatot, jóformán percek jutnak egy kis megállásra, sokkal kevesebb, mint kéne. Ne beszélj rólam úgy, mint egy elvont csónakosról, aki szép gondolatok fennkölt óceánján evezget naphosszat, mert ez annyira hamis beállítás lenne rólam, hogy arra már szó sincsen. Hús-vér ember vagyok, hús-vér problémákkal, temérdek munkával, rendes, becsületes teendőkkel, és végzem is őket erőm szerint. Majd valaki megmondja, hogy mit tettem belőle jól, és mit tettem rosszul. És Rólad is megmondja ugyanúgy. Egyformák vagyunk, és nem mi ketten, hanem mind a hét milliárdan. Összetartozunk, és valahogy életben kell tartanunk egymást. Nem csak a Veled hasonlóan gondolkodót (neki egyébként kisebb szüksége van Rád), hanem azt a buddhista szerzetest is, aki annyira elmélyed spirituális útkeresésében, hogy észre sem vesz semmit a rá kint váró embertömegek hiányérzetéből. Ő is ember, ő is tart valahol, ő is el fog jutni valahová, és lehet, hogy tovább, mint Te meg én, hiába nyüzsgünk annyit ebben a vergődő országban. Ha valaki azért nem tesz semmit, mert még nem biztos abban, hogy amit tesz az valóban jó-e, és ezért inkább kivárja, hogy tényleg biztosan jó legyen, az nagyon bölcsen jár el. Talán a legbölcsebben?
