Mindenkinek leginkább saját magára kell figyelnie. Aki megpróbálja minden tevékenységét egyre tudatosabban végezni, akiben erős a mindenséggel való harmóniában élés vágya, aki a létezés legmélyebb összefüggései iránti érzékenységét nem elhanyagolja, hanem inkább fejleszti, aki boldog saját létének keretei közt, abban a rend növekedni fog, és közben a körülötte lévő világ is kicsivel rendezettebbé, világosabbá, érthetőbbé és élhetőbbé válik majd. Aki ezt teszi, az egyre inkább a neki készített szenvedéseket és örömöket fogja megtapasztalni, a neki szánt kudarcokat, sikereket és átalakulásokat fogja átélni, egyre inkább érteni fogja, hogy minden, ami történik vele, értelmes és szükséges mozzanata annak a kozmikus léptékű folyamatnak, melynek során az ember valóban emberré válik. Tettei pedig - ha nem is feltétlenül látványosan - mély, időtálló, ható, teremtő erejű üzeneteket fognak közvetíteni.
Feladatunk nem az, hogy döntéseinket érezhetően önkényes hangsúlyozásokkal megfertőzött szabályrendszerekhez igazodva hozzuk meg (még akkor sem, ha azok a szabályok látszólag pozitív irányokba mutatnak), hanem az, hogy a világot minél tágasabb távlatból mérve, saját létünk céljának alázattal alárendelődve engedjük magunkban növekedni, és a mindennapok által gyakoroltatni azt a képességünket, azt a vitalitásunkat, amellyel belemerülhetünk a jelen való (szent) pillanat mélységeibe, és felhozhatunk onnan olyan kincseket, amelyek halászatára hívott, bátorított annak idején (és hív, bátorít azóta is) Jézus.
