Pár napja (telefonban) panaszkodtam kicsit nagyobbik lányomnak. Nem szokásom, de megérezte a hangomon, hogy valami nem oké, és szóvá is tette. Úgy gondoltam, hogy ezek után már nincs értelme hamukázni, jobb becsületesen vázolni a helyzetet. Aztán a beszélgetés egy email váltásban folytatódott, pontosabban én írtam először, Dorka pedig válaszolt. Nagyon normálisan eltalálta a szavakat, különösebben nem kezdett el sajnálni, de azért éreztette, hogy megért és velem van. Bemérte és eltalálta azt a komolyságot, amelyikre akkor és ott szükség volt, nem bagatellizálta el a bajomat, de nem is nagyított fel semmit. Ritka az, amikor az ember a másiktól hajszálpontosan azt kapja, amire éppen szüksége van. Na, hát ez olyan volt!
A legjobban az a mondata hatott meg, amely e bejegyzés címe is egyben (egyébként Nietzsche-től való). Amikor egy 21 éves lány ilyet mond az apjának, akkor egy kicsit összekeverednek az idősíkok. Mert fordítva, úgy, hogy én mondom neki, az teljesen a sablonos megnyilatkozás lett volna (majdnem közhely), de ez az irány már távolról sem tekinthető megszokottnak. Különösen azért nem, mert (biztos vagyok abban, hogy) ő ugyanezt a mondatot párszor már magának is elmondta. És ez nagyon jó, mert ilyenkor azt érzem, amit kell. Hogy amit én elkezdtem, azt ő szépen átveszi tőlem, és nálam jobban folytatja. Szülőt ennél nagyobb öröm nem érhet.
