Mától kezdve Karácsony második napjáig Richard Rohr Most című könyvének első részéből teszek ide egy-egy szemelvényt. E könyv alcíme így hangzik: Tanuljunk meg látni a misztikusok szemével. Félve írom le ezt a mondatot, hisz a misztikus szóhoz annyi rossz asszociáció tapadt ezidáig, hogy azt már elképzelni is nehéz. Ebben a könyvben azonban a szerző e szó valódi, eredeti tartalmát mutatja be, méghozzá nagyon világosan, egyszerűen és természetesen. Misztikus az, aki Teremtőjével való viszonyának súlyait megértve törekszik arra, hogy a lehető legteljesebb mértékben átélje Vele az éppen jelenvaló pillanat minden ízét, színét, gazdagságát. Az út ehhez pedig nem más, mint a gondolkodás megtisztítása a szerzett sematizmusoktól, amelyekkel olyannyira meg vagyunk terhelve, hogy szinte már észre sem vesszük ránk gyakorolt hatásukat. A ferences szerzetes író nem kímélte magát, (egyházi személytől különösen is szokatlan) figyelemmel, az értés vágyával élte életét, és törekvéssel arra, hogy meghaladja azokat a gondolkodási mintákat, amelyeket a hatalmi rendszerek saját maguk igazolására és védelmére előállítanak, és amelyeket (az egyszerűség kedvéért) félig-meddig tudattalanul szinte mindenki alkalmaz egész élete során. Következzenek tehát 9 napon át Richard Rohr szelíd alázattal, de ugyanakkor az elgondolkodtatás igényével megírt mély mondanivalójú, tanulságos bekezdései:
A jövő meghatározásánál fogva leírhatatlan és ellenőrizhetetlen, paradoxonokkal, titkokkal és zűrzavarral teli. A világ minden szinten tökéletlen, következésképpen a jövő is mindig félelmetes. Számos bástyát építünk, hogy védekezzünk e tökéletlenségek ellen, még gondolkodásmódunkban is. Életünk nagy részét meghatározza a leírhatatlan jövő: a rá való előkészület és a tőle való félelem. Ezért hát kiszámíthatóságra törekszünk, magyarázatot keresünk, és rendet szeretnénk, hogy úgy érezhessük, békében vagyunk, és a mi kezünkben van az irányítás.
Még a vallás nagy részét is a társadalmi rend, a csoportösszetartás és a személyes értékesség keresése vezérli, vagy a túlvilágra való menekülés egyik módjává válik, ami sajnálatos módon tönkreteszi átalakító erejét. A valódi spiritualitás nem a tökéletesség, a hatalom vagy a túlvilágra nyíló kapu keresése, hanem az isteni egységé itt és most. A nagy felfedezés mindig abban áll, hogy amit keresünk az már megadatott. Nem én találtam meg, az talált meg engem. Ezt fejezi ki Jákob Heurékája az égbe vezető létrájának lábánál (Ter 28,16-17).
Az egység és a tökéletesség két különböző út, nagyon eltérő stratégiákkal. Az átlagos vallás a magánjellegű tökéletesedésre törekszik, a misztikusok azonban magát az alapot keresik és élvezik: a teljességgel megadatott isteni egységet. A személyes tökéletesedés keresője ragaszkodik az egyéni tudáshoz és bizonyossághoz. Meglepő, de az egység sokkal jobb módja a tudásszerzésnek. Ez megosztott tudás, amely sokkal szilárdabb és vigasztalóbb...
Az a legmeglepőbb Jézusban, s ebben szinte az összes többi vallásalapítótól eltér, hogy ő a rendezetlenségben és a tökéletlenségben találta meg az Istent – és nekünk is azt mondta, hogy ugyanígy tegyünk, máskülönben soha nem leszünk elégedettek a földön. Ezért van, hogy Jézus annyira ellentétes a legtöbb kor és kultúra látásmódjával, és ez az oka annak, hogy a legtöbben soha nem fogták fel a nagy örömhírt ebben a végső szemléletváltásban. Napjaink vallási problémáinak középpontjában az áll, hogy képtelenek vagyunk megérteni ezt az alapvető üzenetet és a konkrét programot, amellyel ezt az igazságot magunk is megtapasztalhatjuk. Ott kerestük a reményt, ahol azt sohasem ígérték nekünk, és soha senkitől nem kaptuk meg a megfelelő módszert, hogy mi magunk megismerhessük... S ami a legrosszabb, nem tudtuk, hogy a remény és az egység ugyanaz, s hogy a valódi reménynek semmi köze a gondolati bizonyosságokhoz...
