Életem során a legnagyobb hibáimat és a legrosszabb ítéleteimet minden egyéb jellemvonásomnál inkább a „mindent vagy semmit” gondolkodás okozta, emiatt bántottam meg embereket és saját magamat, emiatt nem hagytam megnyilvánulni a szeretetemet, és emiatt értelmeztem rosszul bizonyos helyzeteket. Súlyos korlátai ellenére a dualisztikus gondolkodás e mintája mélyen belevésődött a nyugati emberekbe. A kettős gondolkodás nem hibás vagy rossz önmagában – sőt sok esetben igen is szükséges. Az élet nagy kérdéseinek vagy dilemmáinak megoldására azonban egyszerűen alkalmatlan.
Miért tesszük ezt magunkkal és másokkal? Hát nem tudom, hogy minden vélemény egy adott pontból kapott nézet? Mért nem vagyok képes hátralépni, és mért nem tudom nyugodtan megfigyelni, hogy mindig megvannak a preferenciáim, az előítéleteim, a szükségleteim, még ha azok jók és hasznosak is. Hát nem vált mostanra világossá, hogy néhány információ sohasem az összes információ? Mitől olyan nehéz visszalépni a pozíciómból, ha egyszer így döntök magamban, sőt nyilvánosan bejelentem.
A spirituális látás szempontjából alapvető, hogy vissza tudjak lépni, és nyugodtan, elhamarkodott ítéletek nélkül megfigyeljem belső drámáimat. Ez az elsődleges formája annak, hogy meghaljunk az énünknek. Jézus maga így tett, Buddha pedig gyakorlatilag tanította. Az egyre erősödő konszenzus szerint – bárhogy nevezzük is – az ilyen nyugodt, éntelen látás mindig olyan emberekre jellemző, akik minden kultúrában és vallásban a cselekvés és a szeretet legmagasabb szintjein állnak. Őket nevezzük bölcseknek vagy szenteknek. Ők úgy látnak, ahogy a misztikusok.
Néhány évszázada azonban Nyugaton nem tanítják a gyakorlatban vagy az elméletben ezt a magasabb szintű látást... Ennek tragikus következményei vannak: a racionalizmus, a szekularizmus és az istentagadás a baloldalon, illetve a fundamentalizmus, a törzsi gondolkodás és a felfogásbeli merevség a jobboldalon. Egyik sem tesz nekünk jó szolgálatot, és ezért teszem fel a kérdést, vajon nem vallanak-e kudarcot a vallások. Szerencsére még mindig hozzáférhető számunkra az örök (perennis) és ősi hagyomány. Bocsánatot kérek a konzervatív keresztényektől, de ez sokkal régebbi és szilárdabb tradíció, amelyből újra tanulhatunk.
Richard Rohr: Most
