...az intézményesült vallás korunkban túl gyakran kínál hamis dichotómiákat saját tömegeinek. Legyen szó pápákról, pátriárkákról, mollákról, imámokról, rabbikról, püspökökről vagy papokról, sokan azok közül, akiknek véneknek és tanítóknak kéne lenniük, és saját tanulmányaik vagy imáik alapján jobban kellene tudniuk, rengeteg energiát (és pénzt) fektetnek a vagy-vagy gondolkodásba. Ez valamifajta bizonyossággal, tiszta tekintéllyel és a zavarba ejtő adatok fölötti irányítás érzésével ruházza fel őket. Ha egyszer valamilyen csoport érdekében kell beszélnie az embernek, szükségszerűen megjelenik egy sor előítélet. Ez aligha az egyéni rosszakaratból ered. Protokollok, procedúrák, irányelvek, következetesség, alkalmazás és kirúgás, közösség és kiközösítés – látszólag mindezek szükségessé válnak. Ezen a szinte mindannyian beruházunk abba, amit Wallace Stevens „a rend szenvedélyének" hívott, még ha alapítónk, Jézus igencsak elégedettnek tűnt is világának állandó rendetlenségével. Hogyan békítsük össze a kettőt? Lehetséges egyáltalán?
A hívő emberek nagy százalékának gondolkodásmódja egészen merevvé válik, és az is marad, mert a vallásuk azt tanítja nekik, hogy rendet kell teremteniük, hűnek és engedelmesnek kell lenniük, rendíthetetlenül járva Isten útjait. Ők sem rossz emberek, csak egyszerűen alig tanultak valamit arról, hogy a bölcsesség, a paradoxon avagy a misztérium a hit elengedhetetlen természete. Amikor sokan anélkül lesznek az egyház hivatalos alkalmazottai, hogy mélyebb spirituális átalakuláson mennének át, akkor az egyház olyan hely lesz, ahová „tartozunk". A valódi átalakulásra nincs szükség, sőt nem is kívánatos. Ez már évszázadok óta így megy, mégpedig minden vallásban.
A szemlélődő látásmód látszólag az egész történelem során kisebbségi helyzetben volt, és valószínűleg ez az oka annak, hogy Jézus annyira csalódott korának judaizmusában. Jézus idejében az emberek zöme, különösen a vezetők, egyszerűen képtelenek voltak azt látni, amit ő. Semmi köze ennek ahhoz, hogy Jézus „Isten fia" volt, vagy hogy különleges hozzáférése lett volna az igazsághoz, vagy hogy ne lett volna képes vétkesnek találni vallási vezetőket. Gyakorlatilag újra meg újra azt mondja: „Mindannyitoknak jobban kellene tudnotok. Nem ismeritek saját csodálatos zsidó hagyományotokat.
Mint minden igaz reformátor vagy próféta, Jézus is belülről kritizálja a judaizmust, annak saját kritériumai és dokumentumai alapján." Remélem én is ezt teszem itt a kereszténység vagy bármely más vallás számára. Túlságosan gyakran előfordul, hogy a vallás inkább hitelvi végkövetkeztetéseket, egymással versengő igazságokat kínál a vallásos kijelentések egyre növekvő piacán, és ritkábban ad az embereknek olyan látásmódot, eljárást és gyakorlatokat, amelyekkel saját maguk igazolhatják e kijelentések igazságát – belső tapasztalat és valódi gyakorlatok révén.
Saját katolikus hagyományomban a hivatalos egyház mindig tisztes távolságot tartott a misztikusoktól, a remetéktől, a karizmatikusoktól és az „ima embereitől" – legalábbis addig, amíg el nem telt száz év a haláluktól számítva, és szentté nem avathatták őket. Meg is értem ezt, hisz az ilyen emberek tapasztalatait nem lehet tömegfogyasztásra becsomagolni. Meg vagyok azonban győződve arról, hogy a keresztény egyházak legfontosabb hittételeit és tanait csak a nem kettős tudatosságban élők, a szemlélődők érthetik meg, élvezhetik és élhetik gyümölcsözően, vagyis azok, akik tudják, hogyan legyenek jelen a mezítelen és tágas mostban. Egyedül az ilyen emberek tudása mélységes és befogadása tágas. Gyakran idézik Karl Rahner kijelentését: „A jövő kereszténye vagy misztikus lesz, vagy egyáltalán nem fog létezni."
(Richard Rohr: Most)
