Valamilyen okból az egyistenhívő vallások szerint az a dolgunk, hogy eldöntsük, ki hová és miért menjen (a katolikusok hozzáteszik a mikort is). Talán úgy véljük, ez az egyetlen módja annak, hogy ellenőrzésünk alatt tartsuk az embereket, a társadalmat és a jövőt. A muszlimok pokolra küldik a keresztényeket, a keresztények azt mondják a zsidóknak, hogy ők nem részesültek a megváltásban, a zsidók pedig – hogy egy személyes példát hozzak fel szemléltetésként – arcul köptek, amikor ferences csuhámban beálltam közéjük imádkozni a Siratófalnál. Hogyan juthattunk ide egy szerető Isten nevében.
A Nyugaton megjelenő monoteista vallások nagymértékben átvették az ottani szervezeti modellt és verbális vitaformákat. Vitastílusunkat az jellemzi, hogy az ember vagy nyer, vagy veszít, vagy pontokat szerez, vagy pontokat veszt. A vallás szavaival: vagy üdvözül, vagy nem, vagy részesül a kegyelemben, vagy nem. Szeretjük a világosságot és az erős identitást, ami bizonyos tekintetben nem is rossz. Úgy tűnik, az egyistenhívő vallásoknak ez az erősségük, de egyben a gyengéjük is. Mindent együtt akarnak tartani egyetlen Istenükön és annak egyetlen meglehetősen világos meghatározásán belül. Európa jobban kedvelte a keresztény birodalom képzetét a konkrét közösségnél. Az, hogy a tiszta önazonosság mellett döntött, számos szinten roppant dinamikussá civilizációvá tette a nyugatit, és ennek nem csak káros következményei voltak.
A természeti és keleti vallások embereinek is megvoltak a maguk tanítói és bölcsei, de ott mintha nem lett volna olyan fontos, hogy valamilyen könyv, szerep vagy hivatal révén központosított uralmuk alatt tartsák az üzenetet. Az emberek elmentek a sámánokhoz, javasemberekhez, remetékhez, megvilágosodottakhoz, gurukhoz, elmentek a templomba, vagy részt vettek a szertartásokon – és véleményem szerint legalább annyi átalakuláson átment ember került ki a körükből, mint Nyugaton. Utazásaim során a Lélek gyümölcseit (Gal 5,22) legalább annyira látom a nem keresztények között, mint a keresztények között, sőt gyakran még inkább. Ráadásul a világ sok templomában egész nap emberek folyamatos áramlását látom, a mieink viszont zárva vannak kivéve a vasárnapi misék vagy a sabbathoz kapcsolódó istentiszteletek alkalmait.
A judaizmus, a kereszténység és az iszlám nem arról ismert, hogy „harmonizáló" emberek megszületését segítette volna elő. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a békéltetés és az erőszakmentesség, a kívülállók és a szegények szeretete, valamint a párbeszéd sohasem volt e vallások erőssége. Jóllehet minden fenti csoportban sok ember érte el az átalakulás magas fokát, elsősorban mégis a csoportok megfelelési rendje, a következetesség, a szervezet és a tagsági követelmények tisztázása és érvényre juttatása foglalkoztatott bennünket. Ez nem teljesen rossz, de nem is teljesen jó, hiszen elveszítettünk olyan lényeges értékeket, amelyeket a harmónián alapuló vallások megőriztek.
(Richard Rohr: Most)
