A dualista elme, mindenféle gyakorlati okból, képtelen elfogadni a Niceai Zsinat ortodox hittételét, miszerint Jézus teljesen ember és tejesen Isten egyszerre... Dualisztikus elménknek mindent fel kell hasítania és osztania, aminek eredményeként úgy érti, hogy Jézus csak Isten, az emberek pedig csak emberek, minden szentírási és misztikus megerősítés ellenére. Pedig éppen e felosztás legyőzése volt a lényege Isten megtestesülésének Krisztusban. A következmények a kereszténység – és az egyes keresztény hívők – számára valóban katasztrofálisak...
Mivel annyira lefoglal minket Jézus Isten volta, nem hallottuk meg olyan büszkén hirdetett és tisztán hangsúlyozott emberségét. A keresztény kor nagy részére gyakorlatilag olyan eretnekség volt jellemző, amelyet korábban formálisan elítéltek. Gyakran úgy gondolunk Jézusra, mint aki csak isteni természettel rendelkezik, és ezzel elszalasztjuk és elkerüljük a lényeget, amelyért Jézus eljött és elhozott. Nem tudtuk egyensúlyba hozni az emberséget és az istenséget Jézusban, és valószínűleg ezért nem tudtuk azt megtenni magunkban sem... A teizmus abban hisz, hogy van Isten. A kereszténység abban hisz, hogy Isten és az ember együtt létezhet ugyanazon a helyen. Ez két alapvetően eltérő kijelentés a világegyetem természetéről. Tapasztalatom szerint a legtöbb keresztény kiváló teista, aki történetesen Jézusnak nevezi istenét.
Dualisztikus elmével mindig az egyik vagy a másik igaz – sohasem lehet az mindkettő. Ennek eredményeként még mindig úgy gondolunk magunkra, mint puszta emberekre, akik kétségbeesetten igyekeznek „spirituálissá" válni, pedig a keresztény kinyilatkoztatás éppen azt hangsúlyozta, hogy már spirituálisak vagyunk („Istenben"), és a nehéz, de szükséges feladatunk abból áll, hogy megtanuljuk, miként váljunk emberré. Jézus azért jött el, hogy mintául szolgáljon számunkra a teljes integrációhoz (lásd 1Kor 15,47-49), és tulajdonképpen azt mondta, hogy Isten éppolyan, mint ő – miközben ő hétköznapi embernek tűnt mindenki számára!
Emberségünkben vagyunk még mindig olyan sebzettek, olyan szükséget szenvedők, olyan szeretet híján valók, olyan öngyűlölők, és emberségünkben van olyan nagy szükségünk a megvilágosodásra. Úgy tűnik, olyan emberek seregével népesítettük be a világot, akik vallásosak és spirituálisak próbálnak lenni, miközben az alapvető emberségünk terén elért eredményeink meglehetősen siralmasak.
Jézus arra intette kortársait, hogy alázattal és türelemmel viseltessenek az iránt a misztérium iránt, aki ő volt: „nem tudjátok, honnan jöttem, és hová megyek (Jn 8,14); „az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja" (Mt 11,27). Mintha tudta volna, hogy hosszú ideig tar, míg elismerjük, megértjük, és elfogadjuk annak misztériumát, hogy ő egyszerre Isten és ember, s megbékéljünk ezzel. „A test és a vér nem képes erre", mondja Péternek (vö. Mt 16,17). Ez a végső paradoxon, s minden keresztény és minden ember újonnan küzd meg vele, önmagában csakúgy, mint Jézusban, mégpedig minden nap.
Nem tudtuk egyben tartani a misztériumot Jézusban, pedig biztosítottak bennünket a felől, hogy ő az „egyetlen Új Ember" (vö. Ef 2,15), az archetipikus Személy, aki összebékít és összegez mindent önmagán belül (Kol 1,15-20). Ennek szomorú eredményeként nem tudtuk látni, tisztelni és összebékíteni a misztériumot önmagunkban vagy egymásban. Úgy is mondhatjuk, hogy nem hagytuk, hogy Jézus üdvözítsen bennünket.
(Richard Rohr)
